Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem minden játszótéri anyuka rossz fej. Mint kiderül, a játszótér szubjektív sztori. Ez is.
Van, aki utálja a játszótereket. Csak kényszerből van ott, letudja a kötelező kört, és nyomás. Olvasónk, Nonush is ilyen. Megírta, miért.
Én mint anya jóval kevesebb időt töltöttem a játszótéren, mint a gyerekem, inkább az apja és a nagymama volt az, aki helyettesített engem ebben a feladatkörben. De még így sem mondható, hogy a gyerekem nagy játszótér-fanná vált volna.
Hogy miért futkosott a hátamon a hideg, ha azt hallottam a gyerek szájából, hogy „hinta, hinta” vagy „gyí-gyí”, miközben mutogatott a látótávolságon belül lévő elkerített játszótérre?
Most megmondom.
Megosztanád a történeted? Küldd el nekünk a poronty (kukac) divany.hu címre!
A játszótéri anyukák rémesek
Nyilván vannak kivételek, de többéves tapasztalatom mondja, hogy ennyi idő alatt egy-két normális anyukával találkoztunk csupán, velük is nagyon ritkán. Talán nem véletlen, hogy ők sem voltak törzsvendégek a játszótéren.
Szerencsésnek mondhatnám magunkat, mert 5-10 perces körzetünkben van játszótér-választék bőven: kicsi, nagy, nagyon nagy és a házunk udvarán egy mini. Amikor először képbe került a játszótér fogalma, a hintázás volt az első lépcső, mint gondolom másnál is. Mivel pont tél volt, amikor nálunk ez divatba jött, pár hónapig alig találkoztunk valakivel. Aztán jött a tavasz, a nyár, s egyre több anyuka mutatkozott. Jöttek táskával, szatyrokkal, dugig megpakolt babakocsival. Egyértelmű volt, ők legalább fél napra terveznek. Egyszerűen azt gondolják, övék a tér, csordába verődve a padokon ücsörögve, eszegetve, hangoskodva, (szerintem) túlságosan is otthon érzik magukat. Mindenki más betolakodó. A gyerekeik mindeközben egyedül vagy más gyerek mellett homokozik, esetleg már nyakig kakás, vagy éppen bunyózik, de az nem számít.
Mi mindig csak átutazók voltunk, séta közben útba ejtettük valamelyik játszóteret, kicsit
lötyögtünk és mentünk tovább. Ilyenkor nem szoktam magammal kaját vinni, nem volt rá szükség. De amikor a gyerek azt látta, hogy a szomszéd hintában kekszet majszolnak vagy az egyik anyuka éppen szendvicsezik, nyilván az én gyerekem is megkívánta. Volt, hogy kunyizott, mint egy folyton éhes kiskutya, és ilyenkor a rám vetett szemrehányó tekintetek csak úgy záporoztak. „Miért nem hoz neki enni? És inni? Milyen anya ez?”
Aztán ott voltak az okoskodók
Jaj, istenem én nem tudok ezekkel mit kezdeni! Milyen lehet egy ilyen anya a gyerekének lenni? Mindig mindent magyaráz, számon kér, igazgat. A gyereket is mindig molesztálja, tedd ide, csináld ezt, ne nézz oda. Aztán egy másik okoskodó alfaj a másoknak előadást tartó anyukák, akik csak mesélnek, mesélnek, mesélnek, hogy ki mit mondott, mit kell enni, mit nem, milyen gyógyszer jó, mi nem... Mintha a rádió szólna, folyamatosan, monoton szórják az igét. Közben meg dől belőlük az ostobaság. Ilyenkor mindig gondolkodóba esek, hogy odaszóljak-e, hogy szélesítsük a látókört esetleg, de általában inkább elmegyek hallótávolságon kívülre. Az ilyen embernek, nem tudom, hogy csinálja, de tekintélye van, a hülye hallgatósága elhisz neki mindent, csak mert ő mondta. Én, a néha látott, gyerekét éheztető úgysem nem tudhatok semmit jobban nála...
A pletykafészkekről meg már nem is mondok semmit. Inkább csak kerülöm őket.
És ott van még az a kiindulási pont is, hogy valaki vagy szimpatikus-é vagy sem. Nyilván egy agyonszolizott, anorexiás, platinaszőke, műkörmös anyukával nem sok közös nevezőt találok, de egy igénytelen, koszos ruhás, zsíros hajú anyukával sem. És a mi játszóterünkön bőven van mindkettőből.
Az én stratégiám a gyorsaság és a diplomatikusság. Mindenkivel normális, semleges vagyok, még a pláza cicával is, hiszen az a pár mondat, ami esetleg kettőnk között születik, semmiség.
Így a minimális alapkommunikáción kívül senki nem is várja el, hogy becsatlakozzunk a
cseverészésbe, hiszen már tudják, látják, hogy mi jövünk, játszunk és már megyünk is.
Mindenkinek így a jobb.
