A játszótérre amíg nincs gyerek, egyfajta jelentéktelen területként tekint az ember, vagy nézi a sok „szerencsétlent”, ahogy küzd a gyerekével. Aztán, amikor gyermekünk féléves lesz, elkezdünk kilátogatni a legközelebbi gyereklegeltetőre, rádöbbenünk, hogy az egyik legfontosabb állomás lehet csemeténk első pár évében. Illetve a miénkben is.
Vidámság és Bermuda-háromszög
A játszótér a közparkok Suzuki Ignis-e. Amíg nincs gyerek, addig egyfajta jelentéktelen területként tekint rá az ember, vagy nézi a sok „szerencsétlent”, ahogy küzd a gyerekével. Aztán, amikor gyermekünk féléves lesz, elkezdünk kilátogatni a legközelebbi gyereklegeltetőre, rádöbbenünk, hogy az egyik legfontosabb állomás lehet csemeténk első pár évében. Illetve a miénkben is. Ami első pillanatra félelemmel tölti el az embert – mármint, hogy kötelező bájcsevejeket kell intéznünk, miközben figyeljük Danika minden mozdulatát, körülbelül egy hét után természetes lesz, sőt jó eséllyel jó barátságokat is köthet az ember, felnőtt fejjel. És a kölök is itt szerezheti első haverjait, akivel aztán sülve-főve együtt lesznek, és rángatják ki egymás kezéből a rózsaszín gyerekbabakocsit, hangos „Enyém!” felkiáltással. Ehhez azért szerencse is kell, hiszen vannak jókedvet és interakciót Bermuda-háromszögként elnyelő játszóterek. Az ilyen helyeken nem köttetnek komoly barátságok, nincsenek nagy közös homokozások, és a szülők sem rohannak egymás karjaiba, ha összetalálkoznak. Az ilyen játszóterek körül a boltosok is mogorvák, száraz a kakaós csiga, és nem tudnak visszaadni ötezresből. Vannak elit helyek is, ahol igazgatótanácsi tagok osztják meg egymással a tőzsdei tapasztalataikat, a gyermekük játszós ruhája többe került, mint a halandók havibére.
Ha tehát szerencsénk van sikerül megtalálnunk azt a helyet ahol jól érzi magát a gyerek, és nem utolsó sorban mi is.
Mitől jó egy játszótér?
Egy játszótérnek több funkciót kell egyszerre ellátni: normális közösség legyen, és olyan játékok, amikkel biztosítva lesz aztán az esti jó alvás, szívesen játszik velük a kicsi, legyen biztonságos (ma már szerencsére nehéz olyat találni, amely ne felelne meg a szükséges előírásoknak). Ezen utóbbi szempont azért is fontos, hogy az olyan kalandvágyó apukák, mint én is, életben maradjanak. El lehet-e képzelni kínosabb szituációt, mint amikor az ember egy akkorát esik a hintáról – miközben a gyerek szépen játszik a homokozóban, hogy azt bármely youtube-sztár megirigyelné? Próbáltam rekonstruálni az akciót utólag, de nem igazán sikerült. Hál istennek pár csodálkozó gyereken és a röhögéstől könnyező feleségemen más nem látta a szerencsétlen esetet.
Gyerek- és szülőtípusok a játszótéren
Általában a gyerekek kevés kivétellel egész normálisak szoktak lenni, vagy ha nem, akkor szinte egyből tetten érhető viselkedésükben a szülői magatartás. A szülőknél azonban nagyobb a szórás: a kimért, szótlan, öltönyben érkező apukáktól a trécselő, fennhangon káromkodó anyukákig. Tekintsük át azt a pár szülői alaptípust, mellyel az ember összefuthat!
Bio-anyu: jellemzően tűvékony, tilt mindenféle édességet a gyereknek, és előfordul nála az önigazolás állandó keresése.
Palacsintával-érkező-anyu (vagy fagyival-érkező-apu): ő a játszótér sztárja, ilyenkor sajnos megnövekszik a négyzetméterre jutó sírás-könyörgés, ugyanis hirtelen minden gyermek egy emberként követeli az édességeket. És bár az ember azt gondolná, hogy az ilyen szülők gyermekei és ők maguk is nagyobb testsúllyal rendelkeznek, mint a palacsintát hanyagoló társaik, ez nem feltétlenül igaz. Előfordul azonban, hogy az ilyen anyukák nagyon sokat beszélnek, teljesen felesleges dolgokról.
Az „ANYA” típus: Ő látszólag mindig tökéletes. Csak annyira neveli a gyerekét, amely feltétlenül szükséges, legalább kettő, de inkább négy gyereke futkározik a játszótéren, mindig van kivel beszélgetnie, és csak ritkán mutatkozik idegesnek. Ennek az APA megfelelője is jelen van néha. Ő együtt szalad, focizik a srácokkal, fejel, nevet, szépek a fogai, forgatja a körhintát órákon át a tűző napon, de ez nem fárasztja ki, és mindenkit ismer.
Az „anti-ANYA” típus: Gyakorlatilag nem foglalkozik a gyermekével. Úgy gondolja, hogy a játszótéri lét az ő kikapcsolódását kell, hogy szolgálja. Végre megszabadulhat így a gyerektől egy kicsit. És emiatt is talán, de állandóan a játszón vannak, így a gyermekét tulajdonképp más jóérzésű anyukák nevelik fel.
Az ultraliberális szülő: Az ő gyerekének mindent szabad, mert meggyőződése szerint a tiltással a gyermek lelkének szabad szárnyalása, és kreativitása csorbulna. Meg kell tanulnia a gyereknek időben, hogy hogyan érvényesítse az érdekeit, hogy aztán, ha nagyobb lesz, ne jelentsen problémát számára akár a legjobb barátját is elbocsájtani a cégvezetésből.
A gyerekével állandóan veszekedő szülő: Nem telik el öt perc konfliktus nélkül. Erre a típusra jellemző a folytonos elégedetlenség. Az ilyen anyukák keresik egymás társaságát, és aztán órákon keresztül – a gyerekekkel való perelés szüneteiben – képesek szidni tulajdonképpen mindent, ami szóba kerül.
A mindentől féltő anyu: nem igen kell hosszasan ismertetni őt, érdekesség, hogy bár burokban neveli a gyereket, az mégsem feltétlenül ügyetlen, vagy nyámnyila. Ami viszont valószínű, az ő gyermeke lesz a legbrutálisabb kamasz.
Ha nem ismertél magadra a fenti jellemzésekből, ne keseredj el, ugyanis a legtöbbünkben mindegyik típus jelen van egy kicsit. Játszótérre járni pedig jó a szülőnek, mert leereszthet egy pár percre, sőt a szokásosnál több fantáziával már-már a homokos tengerparton érezhetjük magunkat a homokozóban. A gyereknek pedig azért, mert itt tanulnak meg sok mindent, ami kell a későbbi boldogulásukhoz a bölcsiben, az oviban, és az iskolában egyaránt.
