- Szeretnénk valamit mondani - állítottunk be a szüleimhez a párommal egy este. Így, utólag már tudom, hogy egy unokára sóvárgó leendő nagyszülő előtt ezeket a szavakat tilos kiejteni, mert azt hiszik, mindjárt előhúzzuk a kék és a rózsaszín kis cipőket vagy éppen a pozitív terhességi tesztek garmadát. Ehelyett közöltük: örökbe fogadunk.
Arany János sorai az orrunk előtt keltek életre: szó bennszakadt, hang fennakadt, lehelet megszegett. Egy pillanatra azt hittem, ott rogynak össze. Aztán pár pillanat némaság után megjött a hangjuk. Sajnos. Hosszan ecsetelték, hogy miért készülünk most elkövetni életünk nagy tragédiáját. Mert egy csecsemőt örökbe fogadni vakmerőség, egy nagyobb gyereket őrültség, testvérpárt pedig csak idióták akarnak. Azaz egy pillanat sok-sok házaspárnak kiállították alatt a beutalóját az elmegyógyintézetbe.
Nagyon elkeseredtem. Értelmes, diplomás emberek így gondolkodnak? Azt hittem, majd alakul a helyzet, csak hagyni kell megnyugodni a kedélyeket. De nem. Mert mit szólnak az ismerőseik, ha megtudják, milyen szégyenletes dologra készülünk, ahelyett, hogy meddőségi kezelésekre járnánk? Milyen szégyenletes dologra? Könyörgöm, nem gyilkosok vagyunk, csak szeretnénk gyereket és nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a mi génjeinket hordozza.
Aztán jött a következő támadás: mit képzelünk mi? Azt gondoljuk, hogy a gyerek hálás lesz azért, mert naívan jobbá szerettük volna tenni az életét? Nem hogy hálás nem lesz, hanem egyenesen gyűlölni fog. Hogy pontosan miért utál majd, az nem derült ki, csak valami zavaros elmélet következett egy ismerős ismerősének ismerőséről, aki örökbefogadott egy gyereket, 18 éves korában elmondta, hogy nem is ő az anyja és hirtelen előjött a gyerek igazi énje. Az addig angyali kisfiúból börtöntöltelék lett. Azt már meg sem hallották, hogy talán nem 18 évesen kell elmondani a gyereknek az igazságot és egy csapásra senki nem változik meg. A fiú valószínűleg rájött maga is az igazságra és ez sokkal keserűbb felfedezés volt neki, mint ha ezzel a tudattal nőtt volna fel.
Tudok olyan kislányról, aki az óvodában büszkén újságolta mindenkinek, hogy ő különleges, mert örökbefogadták, azaz őt választották a sok gyerek közül és nem azt kapta az anyuka, akit a pocakjában hordozott. Csak tálalás kérdése az egész. S ismerek olyan kislányt is, akit minden évben visznek az örökbefogadott gyerekek találkozójára, így ez neki nemcsak természetes, hanem öröm is. Persze rázós pillanatok így is, úgy is lesznek, de melyik vér szerinti vagy nem vér szerinti gyerek életében nincsenek?
Amikor ez a fenyegetés sem hatott meg minket, akkor előhozakodtak a génekkel. Amiket nem lehet javítani. S az, aki örökbe adja a gyerekét, csak züllött, gonosz, hülye lehet. Én meg halkan hozzáteszem: hogy értelmes, okos is lehet, mert nem kukába vagy pöcegödörbe dobja, hanem gondoskodik róla azzal, hogy családot keres neki. S lehet valóban hanyag is, akitől azért vették el a kicsit, mert nem adott neki enni, nem öltöztette fel, nem járatta óvodába, iskolába, egyszóval elhanyagolta. S valóban lehet útszéli prosti is. Különbözőek vagyunk. De a gyerek, az gyerek. Tanítással, foglalkozással, neveléssel a legjobbakat lehet kihozni belőle. S persze elképzelhető, hogy nem lesz professzor vagy egyetemi tanár, sőt még egyetemista sem, ,,csak" szakács, de attól még lehet boldog. Különben is, ki garantálja, hogy két diplomás embernek csak diplomás lehet a vér szerinti gyereke?
Aztán példálóztak azzal, hogy a vér szerinti anya üldözni fog bennünket. Ez nem jellemző, még akkor sem, ha nyílt örökbefogadásról van szó. Ha meg titkosról, akkor hivatalosan nem is tudhatnánk egymásról. Bár láttam már karón varjút, tudok olyan esetről, amikor összekeverték a papírokat a hivatalban és az örökbefogadó szülőnek küldték ki a vér szerinti szülő adataival együtt a hivatalos papírokat, az örökbeadónak meg az örökbefogadóét. Igaz, ez ritka, ahogyan az az eset is ritka, amit nemrég meséltek nekem. E szerint egy nagyobbacska, már iskolás korú kislányt kiajánlottak egy párnak. Több száz kilométert utaztak hónapokon keresztül, hogy ismerkedjenek a gyerekkel. Amikor vitték volna haza, akkor derült ki, hogy a vér szerinti anya még nem mondott le a gyerekéről és nem is kíván lemondani. S ki a legnagyobb vesztes? A gyerek, aki azt hitte, családra lelt. Meg a család, aki azt hitte, megtalálta a gyerekét. Na, ez a tragédia és nem a mi szándékunk, hogy örökbefogadunk volt az.
Sokszor próbáltam már megérteni a szüleim gondolkodását, de nem megy. Számtalanszor eszembe jut, hogy ha valóban örökbefogadott unokájuk lett volna, elfogadták volna-e. A pszichológus szerint, ha ott van a kisfiú vagy kislány, mindenkit levett volna a lábáról. De mégis: ha a családban ilyen az ellenállás, az elmúlhat nyomtalan? Máig nem találom a választ.
