Adrienn egy, a Rózsadombon lévő nevelőotthon gondozónője. Nála tényleg szó szerint értendő a „szeretem a gyerekeket” kijelentés: ez teszi ki a mindennapjait. Az, hogy olyan gyerekeknek ad szeretetet, akik azt mástól nem várhatják.
Twist Olivér és a régi lelencházak világa remélhetőleg már csak a filmvásznon, vagy a regények lapjain köszön vissza, de az érzelmi sivárság, az uniformizáltság és az ebből következő hospitalizáció még nem is annyira a régmúlt emléke. A háború után alapított gyermekotthonokban, mint amilyen ez is, manapság arra törekszenek, hogy a biztató jövő érdekében minél „valóságosabb” körülményeket teremtsenek, a lehetőségekhez mérten minél családiasabb, ingergazdag, gyermekbarát világ vegye körül a kicsiket. Olyan környezet, ami hasonlít a való világra. Ez az egyszerűnek tűnő dolog a legnehezebben imitálható a gyerekek számára. Sem elmagyarázni, sem megmutatni nem lehet, milyen az élet az otthon falain kívül. "Az egyik legnagyobb probléma ugyanis," – mondta Adrienn – "hogy az elszigeteltség, a mesterséges, mondhatni védett körülmények miatt a gyerekek nem tudnak felkészülni a kinti élet kihívásaira. A család mellett a valóság pótlása lenne tehát a feladat."
Egy ilyen gyermekotthonba a kicsik 2-3 hetes korukban kerülnek, és általában 3-4 évet töltenek itt. Nem mindegy tehát, milyen útravalót kapnak. "Itt a nevelő jóval többet kap vissza, és, ha megfelelő lelkialkattal rendelkezik, nagyon sokat, olykor létfontosságú érzelmi útravalókat tud adni a piciknek" – mondta el Adrienn, és hozzátette: "fontos és védtelen időszakot töltenek együtt velünk, a gondozóikkal. Nem elhanyagolható, milyen csomaggal távoznak. Felelősségünk van."
Szerencsés esetben örökbefogadás lesz a sorsuk, vagy nevelőszülőkhöz kerülnek, esetleg a koruknak megfelelő, következő gyermekotthon lesz a lakhelyük. Ez leginkább akkor történik meg, ha többen vannak testvérek, akik csak együtt „vihetők el”. Olykor például az egyik testvér fogyatékossága miatt nem találnak befogadó családra.
Felmerülhet a jogos kérdés, hogyan lehet szerető szülőket és boldog családot intézeti viszonyok között létrehozni, de ha a „félig tele-félig üres pohár” analógiájára gondolunk, akkor beláthatjuk, hogy minden apró dolog, amit tenni lehet, sokat számít. Emberi viszonyokat kialakítani, kötődni valakihez, viselkedni, de nem mellesleg elmenni egy boltba, pénzzel fizetni, illetve rendben tartani a saját holminkat a saját kisszekrényben mind olyan fontos tudás és érzés, ami a későbbi szocializáció szempontjából elengedhetetlen.
Adrienn nagyon nyitott, barátságos és kedélyes lány. Számára a legfontosabb, hogy minél több szeretetet adjon át, mindig befogadó, biztos pont legyen a rá bízott csöppségek számára. Egy olyan „kedves felnőtt”, aki nem tűnik el, akihez oda lehet bújni, ha megérkezik.
A bevett gyakorlat szerint akár naponta többször, de kétnaponta, hetente, vagy akár csak havonta lehet látogatni vér szerinti szüleiknek a gyerekeket. Ha ezt nem tartják be, és hónapokig nem jönnek, akkor a gyerekek, bizonyos időhatár után örökbe adhatókká válnak. (Ez jelenleg már nem hat, hanem két hónap.) A hatóság persze elnéző a szülővel, ha egy-két látogatás kimarad, „megbocsátanak”. A nevelők szerint viszont van olyan gyermek, akinek a sorsa éppen ezáltal pecsételődik meg. Nem tud kötődni valódi szüleihez, akik lassanként elhanyagolják, a törvény miatt viszont, amíg a szülők teljesen „el nem tűnnek a képből”, új családra találni sincs esélyük. Sok gyerek inkább kiborul a szülői látogatás alatt, nehezen viseli, hogy a mama nincs mindig vele és akár biztos, akár bizonytalan időre távozik. Mire újra jön, a kicsi éppen megnyugodna, de az újabb találkozás megszakítja ezt a folyamatot. A nevelők viszont, akik nap mint nap együtt vannak a gyerekekkel, mégsem adhatják azt a tanácsot a szülőnek, hogy inkább ne jöjjön többet. Van gyerek, aki látszólag fel sem veszi mindezt. Ha jön az édesanyja, örül neki, de az sem bántja, ha nincs vele. Ugyanakkor másokat akár a fejlődésben is visszavet egy rosszul sikerült találkozás, vagy az újabb elválás fájdalma.
Első néhány beszélgetésünk alatt próbáltam legyűrni azt a torokszorító érzést, ami elfogott a kicsik sorsának hallatán. Ahogy kezdtem bepillantást nyerni a helyzetükbe a konkrét történeteket hallva, úgy kezdtem egyre inkább csodálni Adrienn tárgyilagos és kikezdhetetlen kedélyét. Hogy tudja megőrizni a vidámságát és az életerejét a kiszolgáltatottság ezernyi válfaját látva?
Az egyik kisfiú szülei tizennégy és tizenöt éves, szintén nevelőotthonban lakó gyerekek, akik talán azt sem tudják, mi történik velük. Fiacskájukat eleinte szorgalmasan látogatták, majd egyszerre csak minden további nélkül elfelejtkeztek róla. Valami más dolguk akadt..? Egy másik kislány szülei – javakorabeli pár, akik második babájukat várják, – hajléktalanok, gyerekszobát berendezni reményük sincs az elkövetkezendőkben. Óvatosan megfogalmazhatjuk a kérdést, hogy akkor miért vállalnak gyermeket, de a tizedik hasonló történet után már érzem, hogy kérdéseket feltenni felesleges. Van, ahol a puszta balszerencse látszik az egyetlen oknak. Ilyen annak a családnak az esete, ahol a sérülten született második gyermek került az otthonba. A nevelők szerint tudna fejlődni, ha az édesanyjával lehetne, ha többet foglalkoznának vele. Ugyanakkor talán megértik a szülőket, akik úgy gondolták, nincs elég erejük ehhez a feladathoz. És – ami a legfontosabb – nem szabad ítélkezniük, vagy a kelleténél jobban beleélniük magukat valamelyik történetbe. Ha így tennének, talán nem tudnák tovább teljesíteni a rájuk bízott feladatokat.
"Abba kell kapaszkodni, ami jó és pozitív" – gondolkozik el Adrienn, "illetve a másik oldal a fontos, ahol azok az emberek várakoznak, sokszor évekig, akik szívesen befogadnának egy magára maradt gyermeket. Ez mindig reményt ad." Ha nagyon misztikus hangulatban gondolkodunk erről a kettősségről, azt mondhatjuk, ezek a gyerekek valami köztes létbe csöppentek. Olyan szülők gyerekei, akik nem tudnak, vagy nem akarnak gondoskodni róluk, de lehet, hogy hamarosan olyan családba csöppennek, ahol csakis rájuk vártak. Ez a folyamat sem könnyű, van olyan kicsi, akit végül egy szülőpáros sem választ ki a találkozások során, amit a rendszer biztosít. Ilyenkor talán a sor végén kullogó egyedülálló, gyermeket befogadni vágyó személy lesz a megoldás, hisz nekik jóval kevesebb az esélyük az örökbefogadásra, mint a többieknek.
Bízom benne, hogy azok, akik az örökbefogadás mellett döntenek, akár van már, akár nincs saját gyermekük, nagyon is tisztában vannak az erejükkel, és korlátaikkal is. Hajlok rá, hogy ahhoz a táborhoz csatlakozzak, akik azt mondják, minden a nevelésen és a szeretetmennyiségen múlik, amit a gyerekek kicsi korukban kapnak, emellett elenyésző az az esetlegesen genetikailag kódolt hajlam, vagy viselkedészavar, amitől mindez hatástalan, vagy kudarcba fullad. Mert, mint megtudtam, vannak olyanok, akik később visszakerülnek a gyermekotthonba. Őket új szüleiknek nem sikerült „megszelídíteni”, vagy a maguk képére formálni.
Adriennel folytatott beszélgetésünk legfontosabb tanulsága talán épp' ez a számomra. Emlékszem olyan vitákra anyukámmal még gimis koromból, amikor elhangzott a „mintha nem is az én gyerekem volnál”, illetve a „honnan örökölhetted ezt a kiállhatatlan természetedet” kijelentés.Akkor én is pont így éreztem. Olyan akartam lenni, amilyen vagyok, fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem drága szülőm, honnan is veszi azt a sok badarságot, ami szerinte a követendő példa lenne számomra. Majd elválik, hogy most, immár a másik oldalra kerülve, miként állok helyt. Egyelőre idealista vagyok, és többnyire csak csodálkozom, milyen cuki, meg ügyes a kis tizennégy hónapos leánykánk, biztos minden cukiságát és ügyességét tőlünk örökölte, ami szép és jó anyjában, apjában, az benne mind ott van...
Mert mi a legtöbb amit tehetünk a gyereknevelés színes harcterén? Az, hogy segítünk kibontakoztatni mindent, ami jó a kicsiben, amiben szerintünk ügyes, amiben jó, és később majd a hasznára válik. De emellett megpróbálni elfogadni azt is, ami nekünk talán fura, amiben mi esetleg teljesen mások vagyunk. És maximálisan bízni abban, hogy a puszta szeretet és gondoskodás feltétel nélkül működőképes, „tiszta energiaként” csakis hasznos lehet, és nem marad sem eredmény, sem viszonzás nélkül.
