Miért lesz hirtelen nagy csend a szülői értekezleten, ha a táborozásról esik szó? Tanárnőként dolgozó szerzőnk járt utána önnön kérdéseinek. Kell-e a mobiltelefon? Jó-e, ha a szülő suttyomban mégis meglesi a gyerekeit? Szeret-e a gyerek, ha nem sír utánam???
Évek óta figyelem, hogy amikor a már olykor végtelennek tűnő szülői értekezleteken elérkezik az osztálykirándulások, táborozások kérdése, hirtelen megváltozik a hangulat. Nagy lesz a csönd, sőt még a „jaj, de unom már ezt az egészet” firkálgatások is abbamaradnak. Tisztán látható a szülők arcán a szorongás, az aggódás, de kérdezni mégis csak kevesen kérdeznek. És sosem értem, miért nem.
Para
Pedig szerintem teljesen természetes, ha az általános tájékoztatás mellett minden szülőben legalább még tíz kérdés megfogalmazódik a témával kapcsolatban. Bátran érdeklődnek afelől, hogy a portás néni miért nem köszön nekik vissza reggelente, vagy mi értelme a kötelező olvasmányoknak, de akkor könyörgöm, miért nem mernek, vagy akarnak beszélni a kirándulásokkal kapcsolatos aggodalmaikról?! Inkább otthon rágják tövig a körmüket, hogy elengedjék vagy sem csemetéjüket ezekre a programokra, és hogy ott mi is fog velük történni.
A táborokból hazatérve már persze utólag elárulják, hogy egy hétig egyáltalán nem, vagy csak alig aludtak. Hol apuka nyugtatgatta anyukát, hol pedig fordítva.
Mikor érett meg a táborra?
A legtöbb szülő szerencsére jól ismeri gyermekét. Tudja mennyire önálló vagy mennyire nem. Viszont ha a gyerek táborozni akar, önállótlansága ne legyen akadály! Legalábbis érdemes tennünk egy próbát.
Dénes lábára reggelente a zoknit még másodikos korában is sokszor az anyukája húzta fel, tehát az önállóság még jócskán váratott magára. Azonban a kisfiúban feléledt a táborozási vágy. Haditervet dogoztunk ki, hiszen az egyértelmű volt, hogy egy száz fős tábor élete nem szólhat egy gyerekről. De emellett abban is biztosak voltunk, hogy nem vehetjük el a kisfiú kedvét sem! Így leültünk az anyukával és a kis Dénessel megbeszélni, hogy milyen otthoni feladatokat kell mostantól elvégeznie anyu nélkül (természetesen csak olyanokat adtunk neki, amit a vele egykorúak már rég önállóan oldanak meg). A kisfiú nagyon élvezte új feladatait, és rendkívül büszke volt magára.
Azért azt őszintén elárulom, mielőtt bárki azt gondolná, hogy egy 20. századi mesét olvas, hogy Dénes után többször szaladtunk itt-ott elhagyott cuccaival, és a nevét szinte mindenki ismerte a strandon, ahova fürdeni jártunk.
De ami igazán fontos, hogy a kisfiú már a tábor felénél kijelentette, hogy ő bizony jövőre is jön. Azóta pedig már komoly, felelősségteljes felsősként istápolja a kissé önállótlanabb alsósokat a táborokban.
Telefon minek?
A legkártékonyabb eszköz a kirándulások során pont a köldökzsinórt jelképező telefon. Megmondom, miért.
Tavaly nyáron végre Tibikét is elengedték a szülei a nyári balatoni táborba. A szokásos előkészületek mellett anyukája gondosan beleírta mobiljába az összes nagynéni, nagybácsi, a rendőrség, a mentők és persze a tűzoltóság számát is, és a lelkére kötötte, hogy minden reggel és este telefonáljon. És persze ne felejtse el felhívni azért mellettük még Andi nénit és Tóni bácsit is, mert ők is nagyon sokat gondolnak rá, és nagyon aggódnak érte. Bármi gond van, ha nem finom az ebéd, ha unatkozik, ha esetleg nem találja a pólóját telefonáljon. Persze ha nincs gond, ha minden rendben megy, akkor is TELEFONÁLJON!!!
Igen, szegény Tibike, annyiszor meghallgatta a szent beszédet, hogy a végén már csak egyre tudott összpontosítani: ne felejtsen el telefonálni! Az első két napban még az élményeiről mesélt, hogy tulajdonképp tök jó itt a táborban, jó a faház, jó a hangulat, meg tök jók a tanárok. Azonban ahogy nehézségek adódtak, a kisfiú nem a tanároktól kért segítséget, hanem azonnal tárcsázta szüleit, akik egyre idegesebbek lettek, hogy szegény gyermekükkel mi is van. Persze az ebéd minőségén javítani, vagy a lábából a szálkát a messzi távolból mégsem tudták kiszedni. A kisfiú pedig csüngött a köldök/telefonzsinóron egyre hisztisebben, már társaival sem szeretett volna játszani, csak a szüleit akarta hallani és látni.
A végén abban maradtunk a szülőkkel, hogy a mobil nálunk lesz, és csak egy reggeli (persze okkal nem esti) tíz perces telefonálást engedélyezünk. Egy kicsit nehéz volt Tibinek visszarázódnia, de szerencsére sikerült ismét jól éreznie magát a táborban.
De nem ez volt az egyetlen eset, amikor a szülő picit túlreagált.
Mit rejthet egy bokor?
Például Marci szüleit.
A tájékoztatókon mindig elmondjuk, hogy szigorúan tilos a látogatás, és ennek természetesen több oka is van. Azt azért elárulom, hogy nem a tanárok nyugodt pihenésének megőrzése a cél.
Szintén a Balaton partján egyszer már majdhogynem kalandfilmbe illő jelenet tanúi lehettünk. Az egyik bokor mögött a mi Marcikánk szülei rejtőzködtek, és onnan figyelték az eseményeket. Odaosontunk mi is, azzal a céllal, hogy megkérjük őket, észrevétlenül távozzanak a strandról, de sajnos elkéstünk. Ahogy észrevettek bennünket, kiugrottak a rejtekhely mögül: anyuka a gyerek fele rohant boldogan, apuka pedig velünk próbált bájosan cseverészni.
Hiába mondtuk, hogy képzeljék bele a többi gyermek helyzetébe magukat, milyen rossz lehet ez nekik, hisz az ő szüleik nincsenek itt. Mintha meg sem hallottak volna minket. Csak az számított, hogy velük minden rendben van. A többi gyerek egyáltalán nem értette az egész helyzetet, és természetesen volt olyan kislány is (addig egyébként semmi gond nem volt vele), aki az eset után végigsírta az éjszakát, hogy az ő szülei biztosan nem is szeretik őt annyira, hisz meg sem látogatták.
Megnyugtatásul
A szülői aggodalom teljesen normális reakció, nyugodtan ossza meg aggodalmait gyermeke pedagógusával is, hisz nagy valószínűséggel már rengeteg hasonló helyzettel találkozott, és nem utolsósorban ő lesz mellette a kiránduláson, nem pedig a szomszédasszony.
Az aggodalmat viszont szigorúan tilos a gyerekre átragasztani! Ne rontsuk el a táborvárás izgalmát azzal, hogy állandóan azzal terheljük, hogy „Ugye nagyon fogunk neked hiányozni?” Tavaly az egyik síró anyukát kellett megnyugtatnom a telefonon keresztül, mert azt gondolta, ha a csemetéje képes úgy elaludni esténként, hogy nem pityereg utána, akkor ő már nem is hiányzik neki annyira.
Nagyon fontos szülői feladat még a kirándulást megelőző időszakban, hogy megbeszéljük gyerekeinkkel a magatartási normákat, szabályokat. Ha egy kicsit önállótlanabb, adjunk neki feladatokat, ami magabiztosabbá teszi. A bőrönd bepakolásánál legyen ott mellettünk, mert nagyon sok kisgyereknek fogalma sincs róla, hogy mit rejt a táskája, sőt volt már olyan is, aki még magát az utazótáskáját sem ismerte fel. És talán a legfontosabb: biztosítsuk arról, hogy bármilyen gondja, problémája van, azzal ne szégyelljen a pedagógusokhoz fordulni!
És a végére: a tanároknak ne kívánjunk kellemes pihenést! Bármi más kedveset nyugodtan, csak azt ne!
Tanárnő
