Nehéz hónapokon, sőt éveken kereszül babára várni. De amibe soha nem is gondolunk bele,hogy vajon mit érezhet az, aki odaadja a babát. Kata erről ír nekünk. Erről, meg a saját érzéseiről.
Kész, vége, összeomlott a világ. Már sírni sem tudtam. Ez a hír nagyon megütött. Agyonvert. A barátnőm terhes, aminek csak fél percig örülhettem. Rögtön jött a mélyütés: elveteti. Ekkor törtem össze. Dühömben, haragomban, kétségbeesésemben elkezdtem kapkodni. Bár soha nem értettem vele egyet, közzétettem egy elkeseredett üzenetet egy fórumon. Minden benne volt abban az öt sorban: a kálváriánk, az, hogy mennyire hiányzik, hogy az üres gyerekszobánknak legyen végre lakója. Mire számítottam? Magam sem tudom. Mindenre és semmire. Arra, hogy kapok biztató és ledorongoló hozzászólásokat és talán arra is, hogy végre összehoz minket a sors a gyermekünk szüleivel, azzal, aki nem tudja vagy nem akarja felnevelni a gyermekét és megtisztel minket a bizalmával.
Az az öt sor megtisztított, lecsillapított. Jólesett, hogy úgy érezhettem, végre teszek valamit és nemcsak arra várok, hogy történjen valami. Mert ugyan évek óta állunk sorba ,,állami" örökbefogadásra várva, nagyon lassan halad a sor. Hiába sok az intézetben vagy éppen nevelőszülőknél élő gyermek, kevesen adhatók örökbe, mert a szülőknek egyszerűbb, kényelmesebb nem lemondani a csemetéjükről. Az pedig, hogy bírósági úton örökbeadhatónak nyilvánítsák őket, idő, idő, idő. Jelentkeztünk egy nyílt örökbefogadással foglalkozó alapítványhoz is, de nem érkezett válasz. Másfél év telt el a levél óta, azóta sincs semmi reakció, annyi sem, hogy megkapták a levelünket, köszönik.
Amikor megérkezett az első levél, remegett a kezem. Reszkettem. Ilyen nincs. Évek óta várunk hiába. Csak fel kell adni egy elkeseredett üzenetet? Az e-mail hétfőn érkezett, előtte való pénteken derült ki, hogy várandós vagyok. Elolvastam a sorokat és sírva fakadtam. Milyen az élet! Oda érkezik a negyedik gyerek, ahol a másik hármat is nehezen tartják el, míg hozzánk évekig nem akart jönni. Pár hónappal korábbra volt kiírva a kislány, mint a mi lányunk. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis belevágnánk. A két baba között csak nyolc hét korkülönbség lenne, akár ikrekként is nevelhetnénk őket. Végül győzött a józan ész: annyian várnak gyerekre, nem lehetünk önzők. Végül nagyon jó szülőket találtak a kislánynak, aki nagyon sokszor jut azóta is eszembe.
Egy másik babáról is jó lenne tudni. A kétségbeesett anyuka szintén az üzenetem miatt jelentkezett. S akkor jöttem rá: nemcsak az örökbefogadók várnak kétségbeesetten, hanem az örökbeadók is, csak őket még jobban sürgeti az idő. Nekik kilenc hónapjuk van jó szülőket találni a legnagyobb, méhükben fejlődő kincsüknek. Mert az, aki nem kidobja a gyermekét, nem kukába rejti el, pöcegödörben ítéli halálra, az kincsnek tekinti az életet.
Ha nem jön a lányunk, biztosan belevágunk, feltéve persze, hogy nem pénzért cserél gazdát a gyerek. Rosszra egy pillanatig sem gondoltunk volna, pedig az élet tartogathat meglepetéseket. Az egyik fórumon éppen most szidják vagy sajnálják azt az örökbefogadót, aki visszautasította egy farkastorokkal született gyermeket, akinek az édesanyjával már a szülés előtt megállapodtak. (Szerencsére itt alapítványon keresztül ment az örökbefogadás, keresnek másik szülőt a csöppségnek.) A döntés az örökbefogadásban érintett párokat is megosztotta: volt, aki azt mondta, fogadja el a babát a leendő anyuka, más megérti, hogy nem szívesen teszi, hiszen mint mondta, mindenki egészséges gyermeket szeretne. Senki nem szeretné a fogantatás pillanatában, hogy sérült gyermeket hozzon világra. Persze az más, ha a gyerek akkor betegszik meg, sérül meg, amikor már összeszokott a család. Akkor senki, de senki nem mondaná azt, hogy egy testi vagy szellemi hiba miatt visszalép.
Aki ezt teszi, nem tekinti kincsnek, az egyik legnagyobb csodát, amit kaphat az ember: a gyereket.
