Ebben a pillanatban nem tudom, hogy lesz-e ebből terhesnapló. Éppen azon izgulunk, hogy megmarad-e a nyolchetes magzat a hasamban, és csak úgy röpködnek a beigazolódni látszó közhelyek a fejemben. Mindeközben próbálom a pánikot valahogy megfékezni, és higgadt nyugalmat találni valamiben - bármiben.
Az első közhely, hogy "el kell engedni" – ha a magzat menni akar, jobb ha most elmegy! Na ja. Együttérzően és mély átéléssel mondtam én ezt már többször barátnőimnek, akik szemében kétségbeesés vagy éppen már lemondó fájdalom bujkált. Nem csak segíteni akartam rajtuk, tényleg így gondolom. Na de most, hogy a tükörben a saját szememben látom azt a rémületet, már nem olyan egyértelmű, hogy mennie kell. Miért kéne mennie? Olyan jól elvoltunk már eddig is, és olyan szépen elterveztem az elkövetkezendő 7 hónapot, ami még hátravan. Nem lehet baj.
És itt is vagyunk: Ember tervez, Isten végez, idegesítő közhely no. 2. Nagyon büszke vagyok rá, hogy tökéletesen a terv szerint haladunk. Tavaly szépen elterveztem, hogy idén februárban szeretnék teherbe esni. Így a két gyerkőc között 3 év lesz, ezt szerettük volna. A terv szerint a baba novemberben érkezik majd, így a nagytesónak lesz 2 hónapja, hogy megszokja az ovit. Hát nem tökéletes? És nem csak a terv sikerült kedvünkre valóra, hanem egyelőre teljesítettük is - igaz, egy héttel hamarabb lett pozitív a teszt. És akkor jön egy kis hasfájás és pár csepp - vagy annál egy kicsit több vér - és hirtelen minden megkérdőjeleződik. Rémület. Nincs kontroll. Bármi megtörténhet és nem lesz semmi beleszólásom.
A magabiztos tervezgetés helyett kiszolgáltatott várakozás. Vajon mit rendel a természet? Minden eddig racionálisnak mondott terv nevetségesnek tűnik és egyre fenyegetőbb forgatókönyvek íródnak zavarodott fejemben. Mi lesz így a 3 év korkülönbséggel? És mi van, ha nem csak ez a baba nem marad meg? 35 évesen nem akarok ebbe a spirálba belekerülni, lehet, hogy nem is lesz több gyerekünk? Ebben a pillanatban mindent el tudok képzelni, sőt néha úgy érzem, bármit el is tudnék fogadni. Néhány nap és kiderül. De addig?
Addig mantrázom, hogy "minden terhesség más". Kapaszkodok bele, mert az azt jelenti, hogy még ez is egy terhesség, nem szakadt meg. Különben pedig tényleg más. A napokban azt mondtam egy barátnőmnek, hogy szinte emlékeztetnem kell magam, hogy terhes vagyok, alig érzem. Kicsit nagyobbak a melleim - amit a kisfiam kb. az első nap kiszúrt -, és rá is kérdezett, volt három nap, amikor émelyegtem, de nagyjából ennyi. Az első terhességemet ilyenkor már nagyon is éreztem: rosszul voltam folyamatosan egészen a 17. hétig. Ehhez képest egészen tegnapig, ez a mostani alig volt észrevehető. Most pedig izgulni kell, hogy ezek fenyegető jelek, vagy még pont beleférnek. Az orvos szerint nincs miért aggódni. Majd megnyugszom, ha az ultrahangos vizsgálat ezt igazolja.
