Ahányszor a kezembe veszem a Mazsolát, látom azt a délutánt, mikor az öreg szeneskályha megégette három ujjamat - a könyv nem tárgy: élmény. Emlék, mese, és a mát a régmúlttal összekapcsoló kötél. Mai ajánlónkat Novodomszky Éva, televíziós műsorvezető, híradós írta a Poronty Könyvhétre.
A szoba közepén ültem, még könnyes arccal, jobb kezem egy fazék vízbe lógatva, de már csak csendben szipogva hallgattam, ahogy mesél. Mindig ugyanazt, mindig ugyanúgy. Nem hagytam, hogy mást olvasson nekem a dédnagymamám, csak a Mazsolát.
Ma is az ő hangján énekli a kismalac „hogyha én ezt tudtam volna, köpönyeget húztam volna”, mikor én mesélek abból a régi, ezerszer átforgatott könyvből a fiamnak. Ahányszor a kezembe veszem, látom azt a délutánt, mikor az öreg szeneskályha megégette három ujjamat.
Semmi nem vígasztalt, hiába próbálkozott az egész család, csak a mese, csak Mazsola, csak tőle. Voltam más mesék, amiket anyu mesélt, volt olyan, amit nagymamám olvasott nekem, de a Mazsola és dédi elválaszthatatlanul összeforrtak. Néha, amikor sokkal álmosabb volt, mint én, csalni próbált, lerövidített egy-egy sort, hogy kicsit gyorsabban haladjunk, persze rögtön lebukott. Elszavaltam neki szóról szóra, mi is a mese pontos szövege, és felszólítottam, hogy legyen szíves, precízebben olvasson.
Azután jöttek azok az idők, mikor én olvastam neki. Akadozva, dadogva, keresgélve a megfelelő hangot, ami egy-egy betűhöz tartozik, majd egyre magabiztosabban. Nyaranta a legnagyobb forróságban ebéd után órákig tudtunk egymás mellé kucorodva csendben csak olvasni és olvasni. Egész évben puhatolta, milyen könyv tetszene nekem és nem múlt el úgy Karácsony vagy születésnap, hogy ne kaptam volna legalább két-három könyvet ajándékba, olyat, ami nekem tetszik, meg olyat, ami szerinte hasznos. És én faltam a könyveket, azután elmeséltem neki, miről is szóltak.
Amikor főiskolás lettem és én tanítottam a betűket a gyerekeknek, csak akkor jöttem rá, mit is tett velem. Hogy a legkedvesebb módszerrel, az állandó meséléssel ültette el bennem az irodalom szeretetét. Belém nevelte az örök éhséget az újabb és újabb történetekre, megtanított a könyvek tiszteletére, sőt, a maga szelíd módján még az értő olvasást is számonkérte rajtam. Már sose tudom meg, hogy ez tudatos volt-e.
Gyerekként a háború miatt hamar magára maradt és az iskoláit sem fejezhette be, ezért az hiszem, inkább ösztönösen, igazi szeretetből tette, mint sem pedagógiai célzattal. De Mazsola és társai elviszik az ő örökségét, az ő szeretetét és reményeim szerint a könyvek szeretetét az én fiaimnak is. Sőt, talán még a dédunokáimnak is.
