Kisgyermekes anyaként nem egyszerű Magyarországon időben, térben és pozícióban is megfelelő állást találni. Nem tudom, van-e olyan szervezet ma Magyarországon, amelyik fair módon bánik a kismamákkal.
Miután kislányom elmúlt másfél éves, és úgy nézett ki, nem jön a kistesó, úgy gondoltam itt az idő, keresek valami nekem való állást. Mindannyian tudjuk, hogy kisgyermekes anyaként nem egyszerű Magyarországon időben, térben és pozícióban is megfelelőt találni. Nekem mégis sikerült. Aztán a szerződésaláírás napjának reggelén kiderült: terhes vagyok.
Ezt az információt megosztva a leendő munkaadóval én voltam a legboldogabb (és legmeglepettebb), mikor visszaszóltak, mégis enyém az állás. Nagyon boldog voltam! Kislányom bölcsődébe, én dolgozni mentem. Lelkesen, telve buzgalommal és bizonyítani vágyással kezdtem dolgozni. Bár nekem furcsa volt, hogy senki nem vezet be a cég rejtelmeibe, nem kell bemutatkoznom senkinek, és igazából senki nem mondja meg, hogy mik az elvárások, a kollégáktól azt hallottam vissza, hogy itt ez nem szokás. Így hát csináltam, amit tudtam és amit megbeszéltünk az interjúk alatt, elintéztem a rám bízott feladatot, majd másét, majd, amikor kifogytam az ötletekből, szóltam a főnöknőmnek, hogy szeretnék még feladatokat kapni – de nem jött rá válasz.
Ötleteltem, javaslatokat tettem, de semmi. Furcsáltam a dolgot, de úgy láttam, hogy másnak is van szabadideje (hosszú reggelik és ebédek), és ettől egy kicsit megnyugodtam. Csináltam, ha munkám volt, és próbáltam segíteni másnak is. És vártam, hogy ebből mi lesz, de közben mindenkinek dicsértem a céget, hogy milyen szuper egy hely ez, hogy így bevállalják a kismamák foglalkoztatását. Aztán kiderült, mégsem olyan szuper ez az egész.
Már csak néhány nap volt hátra a próbaidőm végéig, amikor egy reggel behívott a főnöknőm,
becsukta az ajtót, mert rossz híre volt számomra: gazdasági válság van, és mivel a részlegen én vagyok a legjobb helyzetben, mert nemsokára megint szülni fogok, váljunk meg egymástól. Holnap már nem is kell jönnöm. Valahogy nem ért váratlanul a bejelentése, mégis hidegzuhanyként hatott. Nem az fájt, hogy egy jó munkahelyet elveszítek, mert annak nem nevezném. Nem az fájt, hogy nem lesznek érdekes feladataim -mert azok sajnos eddig sem voltak-, hanem az, hogy nem bíztak meg bennem.
Nem tudták azt mondani, kb. egy hónappal ezelőtt, hogy nem megy jól a cégnek, nem tudjuk megtartani a létszámot, ne haragudj, még egy hónapig tudunk neked munkát adni. Teljesen
meg tudtam volna érteni a helyzetet, és nem ér váratlanul. Ha időben szólnak, akkor talán nem érzem ezt a szintű csalódottságot, és ürességet: holnap már nem kell időben felkelnem, holnap reggel már nem kell hivatali ruhát keresnem, vagy éppen a hétvégén nem vehetem majd meg azokat a babadolgokat, amiket kiszemeltem, vagy éppen amelyekre szükség van.
Úgy éreztem: egyáltalán nem vagyok hasznos. Azután arra gondoltam: mi lett volna, ha nem mondom meg, hogy jön a baba? Hiszen még jópár hétig el tudtam volna „takarni” úgy, hogy senki se sejtse, pár nap és állományban lennék, akkor meg ugye rögtön más lenne a szitu. De ez számomra nem megoldás. Sőt, ha már itt tartunk, másnak sem javaslom. Azt gondolom, azzal is erősödik az anyák renoméja, ha egyenesek, felkészültek, ha aktívan részt vesznek saját sorsuk alakításában. Számomra csak így lehet másnap is a tükörbe tekinteni, és elmondani, hogy tettem a boldogulásomért.
Anno úgy gondoltam, egy nagy szervezet és a benne lévő rendszerek stabilitást és biztonságot adnak, hogy mindez elegendő egy jó munkahelyhez, elegendő ahhoz, hogy megvédjen. Csipkerózsika, ébresztő. Nem tudom, van-e olyan szervezet ma Magyarországon, amelyik fair módon bánik a kismamákkal. Remélem, hogy igen. Hiszen tudom, hogy az én helyzetem nem is olyan szörnyű, elvégre a főnökömnek igaza van.
Tulajdonképpen tényleg jó nekem. Hiszen szülni fogok. De mi lesz másokkal, és hogyan találok munkát később?
Annaléna
