Kanadai bébiszitternapló - karácsonyi ajándék
Egyik nap arra riadtam fel, hogy valami motoszkál az ajtómon. Fogalmam sem volt, hány óra lehet, csak a redőnyön át beszűrődő fényből gyanítottam, hogy reggel 7 jócskán elmúlt. Kimerítő pár napon voltam túl, egy hosszú utazáson, és örültem, hogy végre ébresztőóra nélkül aludhatok. Hirtelen eszembe jutott, hogy valami vagy valaki kaparászik az ajtó mögött...
Péntek reggel kivételesen nem én ébresztettem Gibsont, mivel aznap hivatalos voltam egy találkozóra ahhoz a professzorhoz, akinél majd a kutatómunkát fogom végezni. Gibsonnal apukája, Brett maradt otthon, péntekenként ő általában amúgyis otthon dolgozik, így szabadnapot kaphattam erre az eseményre. Az időjárás nem volt túl kegyes hozzám, -23 fokos hőérzet, jeges szél és szakadó hó fogadott odakint. Némi kalandos felfedezőút után, amelyet az egyetem óriási területén tettem meg, végre sikerült a leendő projekttel kapcsolatosan bővebb információhoz jutnom.
Most már csak a papírmunka van hátra. Kora délután már vissza is értem Cambridge-be, Gibson meglepve fogadott, látszólag összezavarta, hogy ilyen hirtelen vissza is értem, hiszen hozzászokott, hogy péntekenként Waterlooba megyek. Néha ő is elkísér, illetve hét közben megkérdezi néha, hogy mikor megyünk Waterlooba. Kíváncsisága azonban nem rám irányul. Útközben ugyanis van egy hetedhét határon híres olasz fagyizó, ahol szinte mindenféle ízű fagylalt megtalálható, ami csak szem-szájnak ingere. Mivel Gibson tejérzékeny, így csak a diétás fajtákból választhat, de még így is van miből!
Este Brett karácsonyváró koncertet adott a közelben fekvő kisváros közösségi házában. Gibson izgatottan várta az eseményt, bár őt nem a koncert izgatta. Brett egyik kollégájának kislánya, a 7 éves Julie is velünk tartott, akivel Gibson, a korkülönbség ellenére, nagyon jóban van. Most láttam őt először így viszonyulni egy másik kisgyerekhez. Az előkészítőbe járók közül az egyik kislánnyal szokott főleg együtt játszani, illetve a nagyon aktív kisfiúval, de vele leginkább mérkőzést folytat valamelyik játék feletti uralom megszerzése érdekében.
Gibson fél a hangos zajoktól, porszívózni is csak úgy lehet, hogy addig ő lent játszik az alagsorban. Ha véletlenül mégis valami hangosat hall, azonnal füléhez kapja kezeit és kiabálni kezd. A tornaterem csukott ajtaján átszűrődő zene éppen elég volt füleinek. Gyorsan meg is unta, és Julie-t arra buzdította, hogy kergetőzzenek. Nem is kellett sok hozzá és a két lurkó egymást fel-alá üldözte a tornaterem melletti folyosón. Sheilával felváltva őriztük a terepet, nehogy elharapózzon a két kölyök. A kergetőzést megunva Gibsonnak új ötlete támadt, így hamarosan bújócskába fulladt a futkosás. Öröm volt nézni , hogy élvezi a másik gyerek társaságát. Igazi, hangos kacajok kísértek minden egyes „megvagy!” felkiáltást.
A mókának azonban hamarosan véget kellett vetni. Sheilára és rám még egy 800 km-es utazás várt aznap éjjel. Egy kolléganője társaságában indultunk útnak észak felé, a Felső-tóval egy vonalban fekvő kis városba, Timminsbe. Küldetésünk célja egy nyolchetes labrador kölyök volt, akit az út mellett talált egy házaspár. Sheiláék már rég óta szerettek volna egy kiskutyát, a karácsony éppen alkalmasnak ígérkezett az új családtag érkezésére, így hát mentünk érte. Fent északon minden sokkal csendesebb, nyugodtabb. Vastag hótakaró borít mindent e zord vidéken. Többszáz kilométeren keresztül csak fenyvesek övezték utunkat, néhol sziklák meredtek a magasba, és jeges vízfolyamok nyomai láthatóak a sziklafalakon. A kutya-transzport sikeres volt, ámbár útközben jöttünk csak rá: a házaspár nem egy labradort talált. Az ujjai közti úszóredők, illetve bundájának vastagsága tette egyértelművé, hogy egy újfundlandi kölyök utazik velünk. Maki nagyon hamar megszokta a társaságunkat.
Késő este volt már mire Cambridge-be értünk. Gibson az ajtóban állva leste, mikor érkezünk végre meg. Azt hiszem nem volt igazán szükség bemutatni a két kölyköt egymásnak, szinte azonnal összebarátkoztak.
Néztem, ahogy a két apró talpú négykézláb veszi be a lépcsőt, és mászik az emeletre. Lefelé is csak Makinak volt gondja, ő nyüszíteni kezdett a „mélységet” meglátva. Gibsonnak viszont elég jól bevált módszere van a lépcsőn lefelé való közlekedéshez. A fenekén pattogva csúszik le a puha szőnyeggel borított fokokon. Maki felhúzott szemöldökkel, kétségbeesetten nézte ezt a műveletet, majd orral előre nézve megpróbálkozott a lejövetellel. Sikeres volt. Gibson nem győzott betelni a kiskutyával. Egész másnap gumicsontokkal a kezében közlekedett, Makit játékra csábítva.
Délután a szokásos szieszta után ébreszteni mentem Gibsont. Feküdt a rengeteg párna között. Hasáról a póló a nyakáig csúszott, meztelen pocakján pedig egy fekete buksi fej pihent. Így szundított Gibson és Maki a késő délutáni szürkületben. Odakint meg csak szakadt a hó rendületlenül...
