Misi bácsi rokon volt, 80 évesen – a második esküvőjén – is jóvágású férfi. Soha életemben nem hallottam panaszkodni, mindig jó kedélyű volt, pedig ha valakinek, hát Neki (is) lehetett volna oka a panaszra. Átélt két világháborút, fogságot, orosz munkatábort, szegénységet, szóval kijutott neki az élet nehezebb oldalából. Ki tudja, talán az optimizmusa segítette, vagy talán a gyermekkora után sokkal rosszabb már nem jöhetett...
A kis Miska nagyon korán árván maradt, s mivel rokona sem volt, aki vállalta volna, ezért árvaházba került. 6-7 éves lehetett, amikor az árvaházba egy házaspár érkezett, azzal a szándékkal, hogy egy gyermeket örökbefogadnának. A kikötésük az volt, hogy fiú legyen, erős, és semmiképpen ne túl fiatal. A választásuk Miskára esett, haza is vitték a fiút. A párnak voltak saját gyermekei, meg jó nagy földjük, sok állat, hát elkelt a munkás kéz. Kényeztetni nem akarták az örökbefogadott fiút, így Ő nem is alhatott a házban, az állatok mellett, az istállóban volt a helye. Meg is felelt neki, az egész napi munka után örült, hogy végre valahol pihenhetett. De azért csak egy kisfiú volt Ő is, s amikor a gyerekek december 5-én a Mikulásról beszéltek, csak kíváncsiskodott egy kicsit.
Nem tudta, ki az, mi az, mit is vár annyira a többi gyerek másnapra. A gyerekek elmesélték neki, hogy a Mikulás minden évben egy napon – éppen másnap – ajándékot hoz a jó gyerekeknek, csak a kitisztított csizmát kell kitenni az ablakba. A kis Miskának csizmája nem volt, de gondolta a cipő is megteszi, hát jól kisuvickolta, és mivel ablak nem volt, az istálló ajtajába tette. Egész éjjel az ajándékra gondolt, merthogy olyat ő még nem kapott. Másnap a szokásosnál is korábban kelt, majd izgatottan szaladt, hogy megnézze mit is kapott a Mikulástól. Az ő meglepetése az volt, hogy a cipője nem volt az istálló előtt, ellopták. A nevelőszülők ajándéka pedig az volt, hogy büntetésből azon a télen már nem kapott másik cipőt.
Mariska szintén hasonló korú lehetett, amikor tél végén az Édesanyja összepakolta kis holmiját, Édesapja pedig elindult vele, hogy a két falunyira lakó családhoz vigye. Nem csapta be, útközben elmondta a kislánynak, hogy ezentúl ott fog lakni, és amivel megbízzák, azt el kell végeznie. Nem volt ez nagy újdonság számára, kisebb testvérei voltak, otthon is segített mindenben. Napközben nem is volt nagy baj, végezte a dolgát, ügyes volt, szorgalmas. De már ez első este, éjszaka is sokat sírt, mert igenis, hogy más volt ez. Nem a munkával volt baj, de a családja nagyon hiányzott. Még csak egy kislány volt. A következő éjszakát még kibírta, de a harmadik éjjel összepakolta váltás ruhácskáját, és szó nélkül elindult haza. Erdőkön, mezőkön keresztül szaladt, míg csak haza nem ért a családjához.
Otthon az Édesapja az ölébe ültette, megkérdezte, mi a baj. Miután a kislány mindent elmesélt, azt mondta Neki, hogy megérti, és otthon is maradhat, de valamit tudnia kell. Abból a pénzből, amit az Ő munkájáért kapnak, ruhát, ennivalót tudnak venni a kisebb testvéreinek. Gondolja át, mit szeretne tenni, aludjon egyet, és másnap megbeszélik. Mariska nem várt másnapig, csupán két kérése volt, mielőtt visszament, szerette volna azt az éjszakát még a családjával tölteni, és kérte, hogy másnap az Édesapja kísérje el.
Mariska az én Dédikém volt, egy földre szállt angyal. Misi bácsival egykorú volt, hasonló dolgokat kellett átélnie, és Ő is mindezek ellenére életvidám, mindenkivel kedves ember volt.
Talán igaz a mondás, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz, és lehet, hogy a nehézségek edzik a jellemet, én mégis nagyon hálás vagyok, hogy most nevelhetem a fiaimat, és nem 100 évvel ezelőtt.
Pidon
