Vonzónak tűnhet elsőnek az iskolaotthonos oktatási forma, mégis van civil és pedagógus is, aki nem rajong érte.
Mivel nagyon sok gyerek mindenképpen az iskolában tölti a napját, nagyon vonzónak tűnhet elsőnek az iskolaotthonos oktatási forma (aki még nem találkozott vele: két egyenrangú tanító osztja meg a feladatot, délelőtt és délután is van tanítás, másként elosztva, minden feladatot együtt csinálnak, lecke nincs, így a könyvet-füzetet sem kell hazahurcolászni), mégis van civil és pedagógus is, aki nem rajong érte. Lássuk, mik is az esetleges ellenérvek.
A civil meglátások
- Bár tulajdonképpen a szülő válláról kettő-négy évig leveszik a terhet azzal, hogy otthon már nem kell tanulni, leckét írni, sok szülőt zavar, hogy nem látja „direkt” hogyan halad a gyerek és mit tanul, hogyan ír - bár az élménybeszámolók vagy a tanítói értékelések valamit javíthatnak ezen. Ha a szülő szorosabban akarja követni, hol tart a gyerek, máris oda az egyik előny, hiszen otthon voltaképpen „kikérdezi” a gyerektől a tananyagot.
- Ha nem követi kettő-négy évig a gyerek munkáját a szülő, mert nem kell, akkor hirtelen jöhet a koppanás harmadik-ötödikben, amikor a gyerek esetleg segítségre szorulna otthon – akkor kell rájönni, tudnak-e együtt dolgozni mint szülő-gyerek páros, ha kell – máshol erre rájönnek valahol az első osztály derekán.
- A gyerek egész nap az osztálytársaival van – ez csapatépítés szempontból persze jó lehet, de mi van, ha ő délután az oviból megismert Zolival, Timivel, a szomszéd Ágival vagy az unokatestvérével akar játszani? Vagy neadjisten a saját bátyjával? Marad a hétvége – a felnőtteknek sem feltétlenül elegendő a kollégák társasága.
- A tanítás délután is tart. Innentől kemény meccsekre számíthatunk, ha a gyerek délután inkább sakkozni, lovagolni szeretne (máshol), szüretre vinnénk a vidéki nagyihoz péntek délután, hogy elérjük a vonatot, vagy gyógytornára, fogászatra vinnénk, az igazolatlan óra réme nélkül. Vagy csak egyszerűen az egyik szülő hétvégenként dolgozik, tehát legalább délutánokat tölthessen a csemetével a hétköznapi szabadnapján – nálunk például pont ez a helyzet tavasztól őszig, tehát iskolaotthonról szó sem lehetett.
A pedagógus kifogásai
- Az iskolának elvileg két dologra kéne megtanítani a gyereket legalább. Az egyik maga az ismeretanyag, a másik meg az, hogyan tanuljon csoportban és hogyan önállóan. Az iskolaotthon évei alatt nincs vagy minimális az önálló munka, ez elsőben talán kevésbé érdekes és kevésbé látszik, de az évek során egyre fontosabb lesz – középiskolában vagy felsőoktatásban „meghal” mindenki, aki nem képes önálló feladatmegoldásra – és majdan a munkaerőpiacon sem becsülik az ilyen dolgozót valami sokra.
- A gyereknek meg kell tanulnia beosztania a saját munkaidejét, megismernie, ő milyen típus, hogyan tud eredményesen dolgozni. Egy felnőtt tréningen az egyik gyakorlat az volt, helyezzük el magunkat egy skálán – az egyik széle a „nem lehet játszanom addig, míg a feladatot nem végeztem el”, a másik a „bármikor lehet játszanom” volt. Vigyázat, ez nem azt jelenti, hogy a második módszer alapján az illető nem csinálja meg a feladatot – csak az egyik gyerek mindjárt ebéd után nekiül a leckének, hogy szabad legyen a délutánja, a másiknak meg csak akkor fog a feje, ha két órát előtte ordít-rohangál a téren, leviszi a kutyát, zenét hallgat vagy fest. Mindkét megoldás jó, ha a lecke estére elkészül. De az iskolaotthonos rendszerben mindkét gyerek teljesen azonos időbeosztásra kényszerül. Hiába más a stílusa meg a sebessége - az is ott üli a két órát, aki félóra alatt végez, és az is felállni kényszerül az időszak végén, akinek kéne még negyedóra a művéhez.
- A tanítónak sem egyszerű feladat kezelni az elkerülhetetlen, periodikusan bekövetkező délutáni vagy egész napos hiányzásokat. Az élet már csak olyan, hogy előbb-utóbb minden Pistikének el kell mennie egy nap délután kettőkor. Ja és pótolni az elmulasztott anyagot, azt is kéne. De egyedül dolgozni, azt máskor nem kell. Csak épp akkor, ha Pistike beteg volt egy hétig, vagy hazamegy korán, mert megjött a nővére Buenos Airesből.
Ami közös
- Az iskolaotthonos gyerek (sajnos részben a napközis gyerek is) sok esetben ugyanazzal a problémával szembesül, mint az agyonkülönóráztatott gyerek. Mindkettő szülő-pedagógus által percre beosztott napirend szerint él. Nem is tanulja meg becsülni, beosztani, megtervezni vagy spontán kitölteni egy idő után a saját szabadidejét. Merthogy olyasmi nincsen szegénynek, pont ugyanúgy, mint a fontos beosztásban dolgozó felnőttnek, aki aztán már képtelen két órát spontán, a mobilja, a határidőnaplója és az állandó feladatai nélkül eltölteni.
A jó öreg Vekerdy már régen kimondta – a gyerek fejlődéséhez (súgom: a felnőtt lelki egészségéhez is, pssszt....) kellenek az „átbambult” órák is, a látszólag „haszontalan” tevékenységgel, álmodozással, értelmetlen vihorászással, „gyerekes” cselekedetekkel kitöltött percek is. Mi szabadidőnek hívjuk azt, amit a főnökünk, a szüleink, akár a gyerekeink határoznak meg száz százalékban? Szabadidő a céges tréninggel töltött hétvége? A gyári munkásnak, a bolti pénztárosnak nem az az egyik baja, hogy mozdulatra pontosan előírják, mit hogyan és mikor csináljon a saját munkájában?
Ezzel együtt persze léteznek remek iskolaotthonos osztályok, ahol kifújhatja a gyerek magát, ahol van némi tér az egyéni ritmusra, ahol simán megy a jól beosztott munka. Ezzel együtt emlékszem, minálunk nem az iskolaotthonos B osztályosokat irigyeltük mi napközisek alsóban, hanem a Dórit, aki minden nap egykor hazamehetett a velük lakó nagymamához ebédelni. Attól mi még ugyanúgy összejártunk akár hétvégente, de milyen más az, ha nem kötelező.
