Az a szép, az a szép, akinek a szeme... milyen is? Egy kék szemű apának és egy barna szemű anyának a genetika szerint nagyobb eséllyel születik barna szemű gyereke, mint kék.
Az első két lányom, úgy látszik, tojik a genetikára, így minden bizodalmam a legkisebb kölyökben volt: drukkoltam, hogy az én szemszínemet örökölje. (Ennél nagyobb problémám ne legyen.) Imáim, úgy tűnik, meghallgattattak, mert ha jól látom, az újszülöttkék szem lassan kezd aranybarnába hajlani. (És a kalkulátor szerint akár még zöld is lehet.)
Amikor gyereket szül az ember, kicsit olyan, mintha kindertojást nyitna ki, nem is igazán a csoki a lényeg, hanem a kis sárga kapszula, amely az ajándékot rejti. A gyerekek sárga kapszulája pedig csak lassan nyílik ki: bár az alapvető tulajdonságok már gyerekkorban, a teljes személyiség csak sok év múlva mutatkozik meg. De addig is megfigyelhetők a jellemvonások, például már most látom, hogy Manna mosolygós, vidám csecsemő, nem nagyon lehet kizökkenteni a harmonikus kis világából, viszont az akaratát már most is érvényesíteni tudja: ha kajáról van szó, nem ismer tréfát.
Az ember önkéntelenül is hasonlítja a testvéreket egymáshoz. Rettentő kíváncsi vagyok például, hogy természetre végül kihez fog hasonlítani Manna – félénk és visszahúzódó lesz, mint a nagyobb nővére vagy karakán, nagyszájú, mint a kisebb nővér? Vagy esetleg egy teljesen más temperamentumú csaj lesz belőle?
Amíg ez kiderül, foglalkozom inkább a csokival: a külső jegyeket hasonlítgatom, amelyből egyelőre az derül ki, hogy Manna teljesen más, mint a nővérei: eleve nagyobb súllyal született, sötétebb a haja, hatalmas hurkái vannak, gyorsan hízik és nem annyira törékeny, sőt, masszív kis húsgolyó. A szeme pedig barnul végre. És olyan lesz, mint az enyém.
