Állok az üst fölött, kotyvasztom a vasárnapi ebédet, és bosszankodom. Már megint keveset csináltam, nem marad belőle holnapra. Ráadásul gomba is van a szószban, és biztos olyan hét jön, amikor Mici épp azt nem szereti. Aztán valami nagy durranással leesik, és valahogy olyan hideg-zsibbadt lesz a lábam. Mici holnap már nem eszik itthon. Az oviban ebédel.
Én is azok közé a szülők közé tartoztam eddig, akik jobban paráztak az első óvodai naptól, mint maga a gyerek. Lackó már Hollandiában, kétévesen járt bölcsiféleségbe, hetente egy-két alkalommal. Reggel kilencre vittük és délben már hoztuk is el. Emlékszem, az első alkalommal sírással küszködve vittem be, ő pedig alig, hogy beléptünk a csoport ajtaján, seperc alatt tűnt el. Az ámulattól csak lerogytam a hozzám legközelebb eső székre, ahol szinte tátott szájjal ültem végig a beszoktatás – másoknak minimum – egy óráját, majd egy futó puszi után, mert többre nem volt ideje a fiatalembernek, némiképp csalódottan távoztam. Férjem persze csak mulatott, mikor otthonról felhívtam: – Nem értem, mi a bajod! Hát nem erről álmodoztál?
Persze, férfi, mondanám más helyzetben, de igazság szerint én sem értettem magam. És utána sem. Mert nem vagyok egy nyafizós anya, de aznap végigbújtam az internetet, és délben rettegve mentem a gyerekért, ugyanis meg voltam győződve róla, hogy ez a helyzet, így, nem normális. Aztán mikor visszakaptam mindenféle könnyes szem nélküli, hazáig ovis autókról históriázó fiamat, akkor már értettem. Esetünkben nem neki kell a beszoktatós időszakot hiszti nélkül átvészelni, hanem nekem. Nekem van szükségem arra, hogy üljek a csoportszobában és nézzem az egyre távolabb szaladgáló gyerekemet, és nekem van szükségem arra, hogy meggyőzzem magamat, a gyerek ott lesz még pár óra múlva ahol hagytam, ugyanúgy, épségben, egészségben. Aztán persze Lackó szép lassan „beszoktatott” engem az ovis nagyfiúk mamijainak csoportjába, én pedig a mai napig büszkén mesélem Lackó ugrabugrálásait a holland óvodában, a teljesen ismeretlen nyelvi környezetben.
Ezután a sikersztori után, én, a Lackó által elkényeztetett, persze meglehetősen szorongva figyeltem Mici csetlését-botlását augusztusban a beszoktatós héten. Nem tudom, más ovikban ez hogyan zajlik, itt a nyári ügyelet idején, amikor épp a megfelelő csoport óvó nénije az ügyeletes, akkor van lehetősége az újoncoknak délelőtt vagy délután a szülőkkel együtt eltölteni némi időt az oviudvaron, megnézni a csoportszobát, kicsit barátkozni a többi gyerkőccel.
Már aki hajlandó. Mert Mici, az én vagány és nagyszájú lányom, mint valami egérke húzódott a lábaimhoz, és csak hosszas könyörgésre volt hajlandó két méterre, a homokozóig távolodni, hogy ott tessék-lássék lapátoljon valamit, szeme sarkából ki nem eresztve engem. És ilyen kezdetek után azt hiszem még elégedett is lehetek, hogy a beszoktatós hét vége felé házi primadonnám hajlandó volt a végtelenül türelmes óvó nénivel kézen fogva körbejárni az udvart. Ennyi és nem több, a beszélgetést, kérdezgetést már inzultálásnak vette, és egyáltalán, még velem is csak suttogva beszélt.
Hogy ezek után hogy fogom én otthagyni az első nap – mert itt nem szokás a gyerekkel beülni a terembe – , el sem tudom képzelni. Szinte látom magunkat, Palkót, Micit és engem az öltözőben zokogni, éjszakánként béna horrorfilmek peregnek a szemem előtt, például az óvoda kitátja hatalmas száját, és bekebelezi az én gombszemű kislányomat (közben a háttérből gúnyos kacaj hallatszik), vagy éppen zombi-óvónők serege közelít kis kupacban reszkető hármasunk felé begörbített karomszerű ujjakkal meg ilyesmi. És miközben a legvadabb képek kergetőznek a fejemben még este is, egy éjszakányira az óvodás jövőtől, Mici vidáman készülődik, többször megkérdezi, hogy ugye megyünk holnap, mert ő már hároméves ovis nagylány, én pedig biztatom, hiszen ezért a napért toporzékolta végig az elmúlt év minden áldott reggelét. Hát most itt van.
Panzej
Epilógus: Mici másnap büszkén és izgatottan szaladt be az óvodába. Vidáman átöltözött, kaptam két csattanós puszit, majd két sírdogáló csoporttársát szemügyre véve közölte velem, hogy ő bátrabb lesz, és az óvó nénivel kézen fogva bevonult a Delfin csoportba. Miután Lackót átöltöztettem, még belestem hozzá, éppen egy almát színezett két másik kislánnyal. Én meg most ülök itthon, lesem az órát, mikor lesz dél, hogy mehessek érte, miközben egyik szemem sír, a másik meg nevet. Ki érti ezt?
