Első szülésének rémálma után Hűbele kórházat és orvost váltott, remélve, hogy szebb emlékeket hagy majd benne a következő szülése. A kórháztesztnek is beillő szüléstörténetből kiderül a császármetszést megelőző érzéstelenítés körüli káosz, az orvos érthetetlen kérdése a meddővé tételről, a csecsemős nővérek nemtörődömsége és a segítőkészség hiánya.
Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Tavaly áprilisban megírtam kisfiam születésének történetét a Porontyra, remélve, hogy le tudom magamban végre zárni, és el tudom engedni az újabb szüléssel kapcsolatos szorongásaimat, hogy jöhessen a kistesó. Nos, ez olyan jól sikerült, hogy kb. 2 hétre rá meg is fogant.
A rémálomra emlékeztető első szülésem után egyértelmű volt, hogy orvost váltok. Ezúttal elsőként a kórházat választottam ki. Most már pontosan tudtam, hogy mi az, ami nekem fontos, így a következő szempontok alapján választottam: legyen PIC (nem akartam még egyszer napokig távol lenni a kicsitől, ha baj van), legyen 24 órás rooming in, császár esetén is bent lehessen a férjem (az előzmények után sejtettem, hogy valószínűleg császár lesz, és tudtam, hogy könnyebben viselem, ha közben fogja a kezem) és bármikor, bárki bejöhessen látogatni (vagyis a férjem, esetleg édesanyám bármikor tudjon segíteni, és a szüléskor 20 hós kisfiam is megnézhessen minket. A közvetlen családtagokon kívül természetesen eszemben sem volt mást becsődíteni.). Így esett a választásom a budapesti Péterfy Sándor utcai Kórházat, ahol 30 évvel azelőtt én is születtem. Sajnos egyetlen péterfys orvost sem ismert senki a környezetemben, így az interneten, más kismamák tanácsai alapján tájékozódva kötöttem ki az egyik orvos magánrendelésén.
Nagyon szimpatikus, gondos orvosnak tűnt a terhesgondozás során, mindig szánt rám elég időt, korrekten tájékoztatott, minden kérdésre készségesen válaszolt. Azt mondta, ha nem ragaszkodom mindenáron a hüvelyi szüléshez, az előző császár és a komplikációk miatt császármetszést javasol, EDA-val vagy spinális érzéstelenítéssel, az akkor épp dolgozó altatóorvostól függően. Én erre rábólintottam, mert ez előzmények után ezt éreztem biztonságosabbnak a baba számára, bár eléggé féltem attól, hogy ébren leszek, miközben a hasamat felvágják, nekem a császármetszés hallatán mindig különböző horrorfilmek képei ugrottak be. Korábban ráadásul volt egyszer egy ambuláns műtétem, a kezemről távolítottak el egy kisebb kinövést, hát, én ott – szégyen vagy sem – kis híján elájultam a műtőasztalon, pedig ott csak egy 2 centis kis heg maradt utána, ami a császárhoz képest elég nevetséges. De gondoltam, mindegy, össze kell kapnom magam, mert ez most nem rólam szól, jobb a babának, ha az anyukája fent van, és legalább az altatószerből sem jut a szervezetébe.
A kórház által tartott szülésfelkészítőn csak egyszer tudtam részt venni, de legalább megnézhettem rendesen a szülészeti osztályt, és meg tudtam kérdezni a számomra fontos dolgokat a szülésznőtől. Megtudtam, hogy 14 éven aluli gyerek nem mehet be a szülészeti osztályra látogatni (no, ezt kifelejtették a kiadványból, ami alapján választottam), elvileg. Közben viszont épp egy apuka kergette 3-4 év körüli kisfiát az osztály folyosóján. Kérdésemre, hogy mit csináljak, ha nem szeretnék 4 napra csak úgy eltűnni a 20 hónapos kisfiam életéből, mit tehetnék, közölték, hogy akkor délután jöjjön be látogatni, mert akkor kevesebb az orvos, a nővérek meg úgysem szólnak, megértik a dolgot. Szerencsére így is lett.
A kórházi protokoll szerint a programcsászárt a 38. héten végzik, így kb. a 36. héten engem is beírt az orvosom a műtéti naptárba. (Azért kb., mert nálam a teherbeesés idejére csak tippelni lehetett, mert akkor még szoptattam és az utolsó menstruáció ideje alapján nem lehetett számolni, mert a fiam születése óta összesen egyszer menstruáltam.) Annyi előnye volt a „programozásnak”, hogy így könnyebben meg tudtam szervezni a 20 hónapos kisfiam felügyeletét, igaz, az utolsó napot végigbőgtem, mert még soha nem aludtunk egymástól távol a fiammal. Kedd reggelre voltam kiírva, de már hétfőn kora reggel (7 óra) be kellett feküdnöm a kórházba, aminek máig nem látom értelmét. Kérésemre 2 ágyas alapítványi szobába kerültem. Itt volt hűtő és mikró, ami a kórházi adagok ismertében nálam szinte életmentő felszerelés, de igazából nem is ezért választottam az alapítványit, hanem azért, mert saját vécé és mosdó tartozott hozzá. A császárosok tudják, hogy nagyon nem mindegy, hogy a műtét után 6 órával csak a szoba másik végéig kell az embernek elvonszolnia magát pisilni, vagy egy jó hosszú folyosón, látogatók és kismamák között kell kiverekednie magát, majd visszavánszorogni. Minden tiszteletem azoké, akiknek ez nem okoz gondot.
A nap folyamán túlestem egy uh-n (eredmény: 3 kg körüli lesz a baba, és a hegem nagyon vékony, így indokolt a császár), egy ekg-n (minden OK) és egy ctg-n (szintén), meg egy vizeletvizsgálaton, ennyi, kb. 1 óra összesen, ezért kellett befeküdni. Egyébként annyira figyeltek rám, hogy ha nem kérdezek rá, hogy mikor ehetek utoljára, bizony senki nem szól volna, hogy műtét előtt ne egyek. Így elvileg délután 5 után már nem ehettem, azért este még egy kakaót leküldtem a túlélés érdekében. Azt persze megkérdezték, hogy beöntést kérek-e, köszönettel lemondtam róla.
Reggel háromnegyed 7-kor szóltak, hogy mehetek a szülőszobára. Itt a szülésznő bekötött egy infúziót (baromira fájt, égett utána a karom, ha csak megmozdultam, és napokig lila volt, pedig máskor sose volt gond az infúzióval) és leborotvált, a műtét miatt természetesen kötelező a friss borotválás. 8-kor megérkezett a férjem. Elvileg fél 9-kor lett volna a műtét, de nem találtak altatóorvost, így az időt további infúziókkal ütöttük el, én pedig ennek hatására 10 percenként rohangáltam a vécére, egyik kezemet mereven kinyújtva, mert abba ment az infúzió, másik kezemmel meg a zacskót tartottam a fejem fölött, szép látvány lehettem, de legalább kiderült, hogy tényleg felesleges lett volna a beöntés. Dokim közben bejött, és közölte, hogy még alá kéne írnom valamit, majd vázolta, hogy ilyenkor lehetőség van elköttetni magam, ha már úgyis fel vagyok nyitva, akkor egyidejűleg ezt is meg tudják csinálni, és alá kell írnom a nyilatkozatot, hogy kérem-e vagy nem. Köpni-nyelni nem tudtam, valahogy nem éreztem úgy, hogy ezt a lehetőséget műtét előtt pár perccel a szülőágyon kéne felvetnie, noha számomra ez nem volt kérdés, hiszen reméljük, hogy majd lesz harmadik gyerek is. A következő fél óra a személyzet ideges veszekedésével telt, altatóorvos sehol, még mindig nem lehetett tudni, hogy ki lesz, és így azt sem, hogy most akkor EDA vagy spinális érzéstelenítés.
Aztán végre dúlva-fúlva, veszekedve megérkezett egy középkorú vagy kicsit idősebb, szigorú arcú hölgy, az altatóorvos, hogy ő nem érti, hogy lehet ilyen, hogy egyszerre több helyre van kiírva, és nem tud osztódni. Hát, kicsit aggasztott, hogy valaki ilyen állapotban fog a gerincembe szúrni. Elmondta, hogy ha belegyezem, akkor spinális lesz, ha nem, akkor altatás, majd pár szóban elmagyarázta, hogy fog zajlani az érzéstelenítés. Természetesen beleegyeztem, és megkérdeztem, hogy mikor kelhetek fel utána. Meglepetésemre azt mondta, hogy 6 órával a műtét után mindenképp fel kell kelni, és lehet mozogni, minél többet. Az esetleges fejfájásról való kérdésemre pedig azt mondta, hogy attól, hogy mozgatom a fejem, az égvilágon semmi bajom nem lesz, ezt már rég bizonyították, csak városi legenda. Valóban jelentkezhet erős fejfájás annál, aki amúgy is hajlamos rá, de ez egyáltalán nincs összefüggésben azzal, hogy mennyi ideig fekszem és mozgatom-e közben a fejem. Ezután szólt a műtősfiúnak, hogy vigyen át a műtőbe, de ő éppen a dokinak segített valamit a műtő előkészítésében. Lett is nagy patália, az altatóorvosom jól letolta az összes dokit, hogy a műtősfiú segítsége most neki kell, és minek kezdtek bemosakodni, úgyis 20 percet várni kell még, miután megszúrt, hogy hasson a szer, és addig ők vigyázban fog állni bemosakodva, vagy korábban kezdik, vagy mi lesz? Mindezt a fülem hallatára, köszi. Azok után, hogy 34 évvel ezelőtt ugyanit édesanyámat rosszul altatták, minek következtében beszélni nem tudott, de mindent érzett a császár alatt, valahogy nem lelkesített a gondolat, hogy esetleg nem várják meg, amíg tényleg hat az érzéstelenítés.
Végre fent ültem a műtőasztalon, miközben a párom a szomszéd szobában épp beöltözött a zöld műtősruhába, és jöhetett az érzéstelenítés. Kicsit előre kellett görnyednem, és az első szúrás nem ment, egy csigolyával feljebb kellett próbálkozni, de tényleg csak annyi volt az egész, mint egy kellemetlenebb csípés vagy oltás. Aztán hirtelen azt éreztem, hogy zsibbadnak a lábaim, mondtam is az orvosnak. Mondták, hogy akkor gyorsan feküdjek fel a műtőasztalra, de azt nem árulták el, hogy zsibbadt lábakkal mégis hogyan. Végül segítettek. Kiszíjazták a kezemet is, majd a hasamra spricceltek egy kis vizet, tűvel is megböködték, és kérdezték, hogy mit érzek. Mondtam, hogy azt, hogy vízzel spriccelnek és tűvel böködnek, és közben erőteljesen reméltem, hogy még tényleg várnak. Korábban láttam egy német krimit, amiben élve boncolták és preparálták az embereket, ez persze most eszembe jutott nagy örömre. Aztán hirtelen nagyon rosszul lettem. Fulladtam, és nehéz leírni, hogy mit is éreztem, olyan volt, mintha egy mocsár húzna lefelé. Mozdulni se bírtam, és halálfélelmem volt, szavakkal nem tudom visszaadni, de borzalmas élmény volt. Csak suttogtam, hogy rosszul vagyok, rosszul vagyok, nem kapok levegőt. Fogalmam sincs, meddig tarthatott ez az érzés, közben kaptam az arcomra oxigénmaszkot és intravénásan is benyomtak 2 adagot valamiből, amitől kicsit jobb lett, de a levegőhiánnyal végig küszködtem. Közben a hasamat is eltakarták, de meglepetésemre nem csak egy függőlegesen kifeszített anyaggal, hanem vízszintesen a fejem fölött és még oldalt is volt valami, hogy tényleg ne nagyon láthassak semmit, épp csak oldalra egy picit, ha nagyon elfordulok, olyan érzés volt, mintha egy dobozba zárták volna a fejemet. Piszkosul nyomasztó. Miután ez is megvolt, végre bejöhetett a férjem.
A műtét maga sokkal kevésbé volt rossz, mint amire mások leírása alapján számítottam, semmi fájdalom, csak enyhén éreztem, hogy valami történik, még amikor kinyomták a babát, az is csak picit volt kellemetlen. Csak az oxigénért ne kellett volna folyamatosan küzdenem, emiatt egy kicsit pánikoltam, csak az nyugtatott, hogy a férjem simogatta közben az arcomat. Bántott nagyon, hogy a rosszullét miatt képtelen vagyok arra koncentrálni, hogy mindjárt megszületik a kislányom, és anya leszek, csak arra tudok gondolni, hogy legyen már vége. Viszont amikor meghallottam, hogy felsír, legyen bármilyen közhelyes is, abban a pillanatban minden bajomról megfeledkeztem. Egy pillanatra odahozták a fejemhez és megmutatták – gömbölyű, lila kis csomag hatalmas hajjal - ez volt az én lányom. A férjemet megkérdezte a csecsemős, hogy megy-e velük, ő azt válaszolta, hogy inkább mellettem marad – látta, hogy nagyon megviselt vagyok. Mondtam, hogy inkább menjen a kicsivel, én elleszek, neki most nagyobb szüksége van rá. Máig nem tudom eldönteni, hogy a rosszullétemnek, a fulladásnak mennyire voltak fiziológiás és mennyire lelki okai, de ahogy a férjem elment, sokkal rosszabbul lettem megint.
Közben, mint később megtudtam, a kicsit megmérték (3680 gr. - „3 kg körüli” ha-ha, 56 cm), letörölték, leszívták a váladékot, majd szóltak a férjemnek, hogy látták, hogy egy órával ezelőtt állítgatta a fényképezőgépet, szóval tán ideje lenne elővenni. Ő teljesen megfeledkezett erről a nagy izgalomban, de így a nővérke jóvoltából elkészültek az első képek. Aztán műtét közben még behozhatta a férjem a kicsit, életem végéig előttem lesz a kép, ahogy jön a zöld műtősruhában (az járt a fejemben, hogy milyen jól néz így ki, meg az, hogy nem vagyok normális, hogy most ilyenekre gondolok) és hozza a babánkat „itt van a kis vakarcs!” felkiáltással. Ez utóbbin az orvosok jól szórakoztak. Külön büszke voltam a férjemre, hogy milyen magabiztosan tartja, a kisfiunkat pár nappal a születése után is csak alig-alig merte megfogni. Kicsit nézegethettem a picit, de megfogni sajnos nem foghattam meg, hiszen a kezeim le voltak kötözve. Aztán pár perc múlva a férjemnek vissza kellett vinnie a csecsemőshöz, hogy egy órácskára berakják melegedni az inkubátorba, a császáros babáknál ez a protokoll, de ígéretet kaptunk, hogy majd az őrzőben ismét megkapjuk.
Miután a férjem visszajött, feltűnt, hogy már nem az arcomat, csak a kezemet simogatja. Később derült ki, hogy mi is történt: miután odaadta a babát a csecsemősnek és jött vissza a műtőbe, gondolta, ha már arra jár, megnézni, hogy is festek belülről, vagyis rápillantott a műtéti területre. A látványból ítélve valószínűleg kint volt a méhem és éppen pucolták, amikor az én kíváncsi férjem megszemlélte, mi történik. Utána bizony le kellett ülnie, ezért volt, hogy csak a kezemet tudta fogni. Nem tudom, a műtét még mennyi ideig tarthatott, nem voltam jól, csak arra koncentráltam, hogy kibírom, mindjárt vége, kikerülök innen, megkapom a kicsit és minden jó lesz.
Amikor végre tényleg vége lett, jött a műtősfiú, felkapott miközben nekem a nyakába kellett kapaszkodnom, és áttettek a műtőasztalról a szállító ágyra, bizony a friss műtéti terület baromira fájt. Áttolt a kb. 15 lépésnyire lévő szülőszobába, majd újra eljátszotta az átpakolást. Miután ezen túl voltunk, megkönnyebbültem, fokozatosan kezdtem jobban lenni. Közben a férjemnek le kellett mennie a parkolóórába pénzt dobni, mert természetesen egy kórház közelében megoldhatatlan, hogy 2-3 óránál többet dobjon be egyszerre. Viszont a kicsit csak sajnos nem hozták. 1-1,5 órát lehettem az őrzőben a férjemmel kettesben, aztán visszavittek a szobámba – gondolom, kellett másnak a hely. Itt az éppen hazainduló szobatársa elújságolta, hogy volt bent a csecsemőosztályon, és látta már a lányomat, úgy ordított, hogy zengett tőle a szoba. A bent töltött 3 nap alatt szerzett tapasztalatai alapján azt javasolta, ne várjunk arra, hogy a csecsemősök kihozzák a kicsit, mert arra ugyan estig is várhatnánk, hanem az apuka menjen érte. Férjem be is kopogott a csecsemősökhöz, és már hozhatta is a lányunkat. Szuper, máig sem értem, miért nem lehetett ezt előre mondani.
Nekem még feküdnöm kellett, és az egyik kezem infúzióra volt kötve, de szerencsére ez nem akadályozott a szoptatásban, a kicsi pedig kiváló technikával látott neki a dolognak. Érzelmileg borzasztóan feltöltött ez a fél óra összebújás. Aztán a férjemnek sajnos muszáj volt mennie, így vissza kellett adnia a kicsit a csecsemősöknek. Azt mondták, miután majd felkeltem, és jön hozzám látogató, akkor a látogató ismét kikérheti a picit, de ha elmegy, vissza kell vinnie. Hát, meg kell mondjam, hogy az előző szülésemnél az István Kórház sokat szidott csecsemősei ennél százszor figyelmesebbek voltak, nem derogált nekik kihozni a csecsemőt pár percre az anyához.
6 óra elteltével valóban felkelhettem, de mivel lassan 24 órája nem ettem, 2 lépés után kezdett minden elsötétülni előttem, inkább visszavonszoltam magam az ágyhoz. A nővérke nagyon segítőkész volt, felajánlotta, hogy hoz egy kis meleg levest, az biztos segít, de aztán kiderült, hogy az bizony már elfogyott. Sebaj, mondta, hozassak be valamelyik látogatómmal egy kis húslevest. Mondtam, hogy anyám mindjárt itt lesz, a metrón már nem nagyon tud levest főzni, de van szendvicsem azt szívesen megenném. Á, azt nem lehet, mert kihányom. Végül sikerült meggyőznöm, hogy az előző szülésem után is akkor lettem jobban, amikor végre ehettem egy normális szendvicset, továbbá letettem a nagyesküt, hogy becsszóra nem hányok, szóval megehettem, jobban is lettem. Olyannyira, hogy mire du. 5 körül bejöttek szüleim és a kisfiam, majdnem vígan sétáltam ki a fürdőbe és még a kisfiam is bekucorodhatott az ölembe, hogy onnan nézze a kicsit. Egy régebbi Poronty-poszt járt a fejemben, amikor szülés után az anyuka megfőzte a családnak a karácsonyi vacsorát, gondoltam, na, az is valami, ez nekem császár után is menne. Aztán kiment a dupla adag fájdalomcsillapító hatása, és ezzel egyenes arányban az arcom is jóval kisebb lett. Attól kezdve napokig én is görnyedt háttal vonszoltam magam.
Este fürdés után visszakaptam a kicsit, a csecsemős, aki kihozta, azt mondta 1 vagy maximum 2 órára itt hagyja (a protokoll szerint a császárosoknak csak a szülést követő naptól van rooming in), és kölcsönkérte az asztalon heverő újságokat, elvitt vagy hármat. Úgy látszik, érdekes újságokat választottam, vagy nagyon lassan olvasott a hölgy, mert a következő 4 órában nem is láttam, ami csak azért volt kellemetlen, mert a picit úgy tette le, hogy abban az állapotban nem tudtam felkelni az ágyból, fekve pedig nem tudtam átemelni a másik oldalamra. Esélyem sem volt például a fájdalmasan göcsölő hólyagommal kijutni pisilni, pedig az ilyenkor különösen fontos. Végül az éjszakás nővér szólt a csecsemősnek, aki elvitte magához a kicsit, én pedig 2 nap után végre lehunytam a szemem, és elaludtam... úgy 20 percre. Akkor a csecsemős visszahozta a kicsit, mondván, hogy ordít. Legközelebb csak reggel jött vissza, megköszönve az újságokat. Gondolom kellemes, nyugodt éjszakája volt, nekem az enyémről a kiszolgáltatottság és az elgyötörtség jut eszembe. Reggel az éjszakás nővér pedig figyelmeztetett, hogy egy-egy fájdalomcsillapítót még érdemes bevenni ilyenkor, csak szóljak valamelyik rokonomnak, hogy hozzon be, mert ők már nem tudnak adni.
Nap közben sajnos szegény kicsim szinte végig sírt, hiába tettem mellre szinte folyamatosan, az még sajnos nem sokat segített rajta. Délutánra már én is bőgtem a kimerültségtől és a tehetetlenségtől, szegény nővérke próbált vigasztalni, kérdezte, hogy mi a baj, de mondtam, hogy semmi, csak a ho-ho-hormonok hüp, de majd elmúlik. Aztán este először jött be egy csecsemős, hogy 2 másodpercnél többet töltsön a szobában és megnézze, minden rendben van-e. Mikor előadtam, hogy a baba gyakorlatilag órák óta csak sír, először értetlenkedett, hogy miért nem itatom meg a vízzel, amit a kollégái adtak, aztán amikor kiderült, hogy senkinek esze ágában nem volt erről engem tájékoztatni, hozott egy pohár cukros vizet, amiből a kicsi kortyolt vagy hármat-négyet, aztán elégedetten elaludt. Ha nem látom, el sem hiszem, hogy milyen gyorsan megoldódott a probléma, én ezért a mai napig hálás vagyok. Azt azért hozzátenném, hogy ekkor már látszott, hogy a kicsi szopótechnikájával nem lesz baj, és én is ismertem már a testem annyira, hogy tudtam, a tejjel sem lesz probléma, ha kihúzzuk másnap reggelig.
Este jött egy másik éjszakás nővér a fürdetés után, lelkesen újságolva, hogy ma éjszaka már velem lehet a pici, Mondtam, hogy köszönöm, adja csak, de már a tegnapi éjszakát is velem töltötte, 20 percet leszámítva. Mire a válasza: á, az kizárt, első éjszakára nem adják ki a babákat. Még szerencse. Nem mondom, ez az éjjel se volt könnyű, de össze se lehetett hasonlítani a műtét utánival: ez már olyan volt, hogy az ember összeszorítja a fogát, és végigcsinálja, közben pedig örömmel néz a mellette szuszogó csomagra és végtelen hálát érez érte. (Hiába, no nincs szüléstörténet cukrostakony nélkül). Másnap reggelre pedig a tej is megérkezett, így a kicsinek is mindjárt jobb lett a hangulata. A farkasétvágya azóta is megmaradt, lassan 8 hónapos, eléri a 9 kg-t, és már most nagyon egy hullámhosszon vannak a bátyjával.
Hűbele
