Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A nászúton fogant babát epidurális érzéstelenítéssel hozta világra édesanyja.
Anikó gyermeke a nászútján fogant, szerinte ennek jelentősége van a gyerek további életére vonatkozóan, mindezt abból következteti, hogy kisfia rendkívül nyugodt, mosolygós baba. A terhességet csodaként megélő kismama a vajúdás során epidurális érzéstelenítést kapott, ami rengeteget segített neki. Végül Andris ázott verébként, picit lilán és véresen jött világra. Az újdonsült családot még a szülőszobán meglátogatták a nagyszülők, nagynénik és nagybácsik. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Az öt hónapos porontyomat megismerve arra a következtetésre jutottam, hogy a fogantatásnak bizony szerepe lehet a babák jellemében, hiszen egy hihetetlenül nyugodt, békés, mosolygós és kiegyensúlyozott gyermek, mivel boldogságos időben, a nászúton fogant, s viccelődve emlegettük, hogy Aloha-val köszöntjük, hiszen a paradicsomi Hawaii-szigetek egyikén, Mauin döntött úgy, hogy bennünket választ szüleivé.
A várandósság is valóban egy csoda, de természetesen a kellemetlenebb tünetek, mint az állandó pisilhetnék, gyomorégés, aluszékonyság elmaradhatatlan kellékei voltak a kismamaságnak.
A 39. héten, december 29-én este már a kispapának mondtam, hogy feküdjön le korán, mert Andris hamarosan megérkezik a külvilágra. Miután nem vagyunk éjjeli baglyok, ezért le is feküdtünk 8 tájban, amikor a szabálytalan fájások még álomba ringattak.
Hajnali kettőkor azonban - már amennyire terjedelmes pocakom és fürgeségem engedte - kirohantam a mellékhelyiségbe, ahol a természet elintézte a tisztítást a beleimben, gondoltam, talán a beöntést így megúszhatom, persze tévedtem.
Miután megkönnyebbülten elhagytam a WC-t, éreztem, hogy a fájások kicsit erősebbek és sűrűbbek, szóval elkezdtem mérni. 6-7 percenként ismétlődtek. Mint, minden első gyermekét váró anyuka, én is bizonytalan voltam, ez még nem is elviselhetetlen fájás, biztos, hogy szülni fogunk ma? Biztos, ami biztos megfürödtem, hajat mostam, az elmaradhatatlan szőrtelenítéssel is végeztem, és miután annyira elálmosodtam ebben a procedúrában, a hajnali reggelizést követően visszafeküdtem aludni, de még véletlenül sem a párom mellé, nehogy felébresszem szegényt, úgyis korán kell menni CTG-re és ultrahang vizsgálatra. Azt hiszem, soha nem aludtam olyan mélyen 2 órát, mint akkor. Reggel 7-kor aztán nekiláttunk a készülődésnek, még egy reggelivel megtoldva - ki tudja, mikor ehetünk legközelebb - és elindultunk a szülészetre, ahol a szülészorvosunk és a szülésznő is már várt minket a vizsgálatok miatt. Az autóban azért a kispapának mondtam, hogy kicsit talán mehetünk gyorsabban, mert erősődtek megint a fájások.
Beértünk a kórházba 8:30-ra, ahol azonnal CTG-re raktak és a gép is mutatatta a szabályos fájásokat. A kukucsos-tapintós vizsgálat szerint már kétujjnyira nyitva voltam, szóval a doki száját elhagyta a várva várt mondat: Akkor ma szülünk! Valahogy kimaradt az a rész, amikor említette, burkot fog repeszteni - de biztos vagyok benne, hogy mondta, csak a gondolataim már másutt jártak - a kellemesen meleg és tiszta magzatvíz egy része így azonnal elhagyta a testem. Ezután megkaptam a kórházi csinos, kék mintás hálóinget és szóltak a kispapának, hogy hamarosan apuka lesz, és hozhatja a több hete megfurikáztatott bőröndöt a csomagtartóból. Szinte fel sem fogtuk, hogy elérkezett a nagy nap.
9:30-kor bekísértek minket a tiszta és kellemes atmoszférájú szülőszobába. Nem éreztük, hogy kórházban lennénk, csak a kellékek utaltak rá. Közben a megígért sms-eket és telefonokat lebonyolítottuk, hogy mindenki a körmét rághassa idegességében, mikor érkezik Andrisunk a nap folyamán. Időközben édesanyám kint izgult a szülőszoba előtt, néha kisétálgattam megnézni, hogy jól érzi-e magát és ne izguljon annyira. Időnként ránk néztek, hogyan haladnak a dolgok, de igen lassan tágultam. A szülésznő javasolt egy beöntést, hátha erősíti a fájásokat, és igaza lett. A belső tisztulást egy külső tisztulás is segítette, a zuhany alatt a meleg víz könnyített a fájások erősségén. A Margit kórház nem híres az alternatív szülési módokról, de kaptam egy fit-ball labdát a vajúdáshoz, amit már magzatom is megszeretetett a kismama tornák alatt, szóval "rápattantam" és kellemesen elrugóztattam mindkettőnket, sőt még a CTG vizsgálatot sem zavarta a labdás vajúdás. Teltek-múltak az órák, de nagyon lassan haladt előre a tágulás, így bekötötték az infúziót is, de még mindig lasztizhattunk.
A szülésznő és a szülész is ránk nézett, éppen, amikor szükség volt rájuk, de nagyon tapintatosan kettesben, vagy inkább hármasban maradhattunk a férjemmel a vajúdás alatt. Folyamatosan kérdezte, hogy még mindig vidámkodok-e, mert amikor csak bejött hozzánk, azt látta, hogy nevetgélünk, beszélgetünk a férjemmel, csak a fájások alatt hallgattam el és fordultam befelé, ami nagyon sokat segített.
Felajánlotta, hogy még be tudja adni az epidurális érzéstelenítést és utána az oxitocint a lassú tágulás miatt. A szülészem minden alkalommal csak javasolni tudta, hiszen a babának és a mamának is jó, ha nem veszti el az eszét a fájdalomtól. Ezek után kértem az érzéstelenítést, de azzal a feltétellel, hogy érezni fogom a fájásokat, a tolófájásokat. Mindenesetre Nobel-díjat érdemelne, aki feltalálta az epidurális érzéstelenítést! Maga az érzéstelenítés beadása sem járt fájdalommentesen, mert a lidokain injekciót szó szerint senki sem kívánja még a háta közepére se! A vajúdás és szülés további szakaszán is mindent éreztem, csak tompábban és kevésbé erőteljesen, mint az érzéstelenítés nélkül, szóval a koktél pont olyan volt, mint amilyet szerettem volna. Az oxitocin megtette a hatását, mert 6 körül kicsit felgyorsultak az események, de még 7-ig váratott minket az első tolófájás.
Ekkor szóltam, hogy másképp érzem a fájásokat, azon nyomban kikívánkozik Andrisunk. Gyors átalakítás után a vajúdóágy szülőággyá változott és a következő fájásnál már nyomhattam is. Apait-anyait beleadva, az összes létező tanult ismeretemmel, amit a jógán elsajátítottam nyomtam és nyomtam. Az ollót látva a férjem próbált tiltakozni, hogy biztosan szükség van erre doktor úr, de a kérdésre egy határozott igen, egy kicsit kell választ kapott, szóval a gátvédelmes szülés álma romba dőlt, de ha muszáj, akkor muszáj. Még mindig jobb vágni, mint repedni. Egy-egy nyomás alkalmával az orvos mondta, hogy próbáljak csendben erőlködni, hiszen az energiám tovaszáll, és tényleg igaza volt. Aztán a 6-7. tolófájásra egy hihetetlen megkönnyebbülést érezve megérkezett Andris 3300 grammal és 49 cm-rel, kis csúcsos fejecskével, picit lilán, véresen, ázott verébként, de a mi gyönyörűséges kisfiunkként, amit csak egy elfogult szülő láthat!
Gyors váladékleszívást követően rögtön a hasamra helyezték és csak néztem őt, az újdonsült apát és újra a fiunkat, miközben a könnyeim csorogtak. A méhlepény megszületését csak akkor vettem észre, amikor megmutatták, utána elláttak, miközben mosollyal az arcomon elhagyta egy akkor még meggondolatlan megjegyzés, hogy jöhet a kistestvér is amint, lehet! Ekkor persze még nem számoltam a gátseb, a tejbelövellés, méhösszehúzódás fájdalmaival, az éjszakai műszakkal, de azt hiszem 5 hónap elég volt ahhoz, hogy most már komolyan kijelentsem, lesz még testvére Andrisunknak!
A sok gratulációt követve, amit még az orvosom homlokomon csókolása kísért, magunkra hagytak minket két órán keresztül és csak néha-néha bekukkantottak, hogy minden rendben van-e. Még az újdonsült nagyszülők, nagynéni és nagybácsi is meglátogatathatott minket a szülőszobában, ami örömmel vett mindenki, nem beszélve arról, hogy a kisfiamat azonnal be tudtam mutatni a szeretteimnek. Aztán újra hármasban maradtunk és csak akkor tudatosult és született meg az érzés bennünk: Családdá lettünk, ez az élet csodája!
Anikó
