Anyabanya már majdnem felnőtt gyermekei születésére emlékszik vissza. Mindhárom babáját másik kórházban hozta világra: az elsőnél apa még a folyosón aggódhatott csak, a másodiknál már beengedték, a harmadik pedig korábban érkezett, apa lekéste a szülést. Szeretnéd megosztani olvasóinkkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Én igazából összehasonlítani szeretném szüléseimet. Három volt belőlük, három különböző kórházban. Nem mai történetek ezek, de még elég élénken élnek bennem. Az első gyereket egyedül szültem, akkor még nem nagyon volt lehetőség apás szülésre. Lehetett, de ferdén néztek arra az apára, aki arra vetemedett, hogy a szent szülőszobába lépjen. Hajnalban indultak be a fájásaim. Afféle első szülő nő lévén nem nagyon tudtam megállapítani, mikor kell elindulni. Ezért első gyermekes apa mentőt hívott. Ma már jól szórakozom ezen, de akkor fel nem merült bennem más lehetőség. Na a kórházban jól körberöhögtek, ráértem volna még jönni. De haza azért nem küldtek. Elvégezték a szokásos teendőket, és magamra hagytak a többi anyajelölttel.
Délben már a kínok kínját álltam ki, szóltam a doktornak, hogy nézzen meg. Nem ért rá. Egy óra körül bekísértek a szülőszobába és felfektettek a szülőágyra. Természetesen hanyatt, még oldalra sem engedtek fordulni. A rémálom eztán jött. Mivel nem volt ott a fogadott orvosom, aki csak betévedt, mind megvizsált. Megállapították, hogy itt ma még nem lesz gyerek, aztán távoztak. Lett gyerek. Délután 5-kor. A mellettem fekvő nő visítozása borzasztóan idegesített, és jöttek a fájások. Azt elfelejtették velem közölni, hogy apa odakint már tövig rágta a körmeit, egyáltalán azt, hogy ott van. A kórház a belvárosban, látvány a szomszéd férfi munkásszálló. (MÁV)
A második szülés teljesen más volt. Apás. Nem zavart senkit apa, sőt szupernyolcassal rögzíthette is a fia vörös ordító fejét. Külön szobánk volt, külön szülésznővel. Csak ránk figyeltek, csak velünk foglalkoztak. A szülésznő akkor jött be a szobába, amikor hívtuk. Addig kint volt a többi anyával. Mindez nem került egy fillérünkbe sem, bár volt válaszott orvosom. Amikor kicsi fiam kibújt, a hasamra rakták és ott is hagyták jó darabig. Kimentek, hogy magunk örülhessünk a gyereknek. Ez két évvel a lányom születése után. Nagy változásnak számított ez! Még rendesen az átkosban voltunk. 1988. A kórház zöld területen, ablakon kinézve gesztenyefákat láttam. (Szent Margit)Négy évvel később, a kicsi születésénél is találkoztam újdonsággal. Baba-mama szoba. Igénybe is vettem volna, de nem volt rá lehetőség, mert Ő sajnos két hónappal korábban érkezett a vártnál. Így maradt az inkubátor. Le a kalappal az orvosok és nővérek előtt. Mindent megtettek ezért a gyerekért. Apásnak indultunk, de a kisasszony nagyon sietett, hamarabb érkezett meg, mint apa. Így aztán az utóbbi a folyosón aggódta magát sápadtra. Őt természetesen rögtön elvitték inkubátorba, épp csak láthattam. Pici volt, és ordított. A doktor meg is nyugodott. Akinek ilyen hangja van, az élni akar. 7 hónap ide vagy oda.
Egy hátránya azért volt a kórháznak: sok ágy volt a szülőszobában, és rengeteg medikus. Sose fogom elfelejteni annak a szerencsétlennek az arcát, aki végig nézte, ahogy doktorunk összevarrt. Valami hihetetlen borzadály ült rajta. Szerintem ez volt az utolsó szülés, amit végignézett. Kíváncsi lennék, orvos lett-e egyáltalán. Én se díjaztam különösen, hogy egy rakás medikus vizslatja az alfelemet, de hát a klinika az klinika. Sokan voltunk egy kórteremben, nagyon sokan. De ez csak akkor zavart, ha a többiek látogatói nagyon hangosan örültek a legújabb családtagnak. Ez is belváros, kilátás nem is volt. (II. sz. Női klinika)anyabanya
