Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Időnként eszembe jut, hogy nem olyan nagy kunszt 35 fölött szülni, ha az ember meg tudja tenni, hogy a magzatai között válogasson és csak azt tartsa meg, akinek a génjei, szervei rendben vannak.
Időnként eszembe jut, hogy nem olyan nagy kunszt 35 fölött szülni, ha az ember meg tudja tenni, hogy a magzatai között válogasson és csak azt tartsa meg, akinek a génjei, szervei rendben vannak. Persze tudom, hogy azért nem feltétlenül könnyű ez annak sem, akinél döntés kérdése, mégis úgy érzem, hogy az egy másik világ, ahol ilyen választások vannak. Nem vagyok feljogosítva, hogy mások életébe beleszóljak vagy a döntéseik helyességét megítéljem (elég nehéz megítélni már a sajátjaimat is), csak az én világom nem ilyen; itt csak az a kérdés, hogy vállalunk-e gyereket, az nem, hogy milyet.
A második terhességem alatt, 36 évesen nagyon féltem, hogy a baba Down-szindrómás és én nem tudok majd egy olyan teherrel megbirkózni, amilyennek egy ilyen gyerek nevelését képzeltem. Genetikai vizsgálatot mégsem kértünk, mert úgysem tudtuk volna bántani. És különben is mindenki azt mondta, hogy nem lesz semmi baj.
Most 39 éves vagyok és harmadszor várandós. “Hasbaszúrást” most sem kérünk. Az orvosom megértette és helyette a kombinált tesztet javasolta, amelynél két vérmarker, a nyaki redő és az anyai életkor alapján számítanak egy kockázatot - ingyen. Miért is ne?
A genetikai centrumban nagyon kedvesek voltak (pl. rossz napon mentünk, mégis azonnal behívtak). Míg az adataimat felvették, mellettem ült 2 éves kislányom az apja ölében, és rajzolgattak, beszélgettek. Közben a hölgy megkérdezte, hogy korábban volt-e "Down-kórral sújtott" terhességem. A lányomra mutatva mondtam, hogy igen, ő Down-szindrómás. Az eleve kissé morbid helyzetben (“Látod, kislányom, itt a sok kedves néni meg bácsi azzal foglalkozik, hogy megakadályozzák az olyan gyerekek megszületését, mint amilyen te vagy.”) ettől a kérdéstől még furcsábban éreztem magam: Nem azt látta, amit a DS-ről hitt, ezért nem látta “a downost”, csak egy kislányt. Néhány adattal később, miután a csemete elindult felfedezni az irodát, a hölgy megkérdezte azt is, hogy "lehet-e tudni, hogy a Down-kórnak melyik fajtájában..." - és itt a "szenved" következett volna, de ránézett a “szenvedőre” és nem jött ki a száján.
Az eredmény egész jó lett, a nőgyógyászom mégis javasolta a genetikai vizsgálatot, hogy biztosat tudjunk. Ennek a vetélési kockázata 1-2%, többszöröse a DS 0,26%-os kockázatának. Még ha nem is igazán érzem úgy, hogy rólunk bármit is mond egy ilyen szám - különösen ha beleesünk abba a valószínűtlenebb kevés százalékba -, annyi világos: előfordulhat, hogy egy ilyen beavatkozás következtében meghal a baba. Én nem szeretnék a százból (vagy ötvenből) az az egy lenni, akivel ez megtörténik, ezt pedig csak úgy tudom biztosra elkerülni, ha nem végeztetjük el a vizsgálatot.
Már csak azért is remélem, hogy jó lesz az AFP és a genetikai UH eredménye, mert kezdem unni a magyarázkodást. Még meg sem született, máris tesztelni és stresszelni kellene? Nem tudhatom, milyen lesz, ha megszületik, de legalább ez a 9 hónapja teljen békességben. Vagyis tudom, milyen lesz: pici, szeretnivaló, csodálatos.
tarkabab
