Pontosan hány évesen is szültél?Éppen csak elmúltam 21 éves.
Egyik héten kitaláltuk, a következőn pedig terhes is lettem. A tervezett és várva várt tesó bezzeg még mindig nem jött össze, és már több mint egy éve próbálkozunk, vetélés is van mögöttem. Úgyhogy könnyen jövő és nehezen jövő verziót is belülről ismerem.
Mit szóltak a barátaid, akik valószínűleg kevéssé gondolkoztak gyerekvállaláson?Ez nagyon nehéz volt. A legtöbben nem értették meg, még a legjobb barátnők se. Felfoghatatlan volt számukra, hogy miért akarok én gyereket, és hogy miért nem bulizni megyünk. A szülés után sokan eltávolodtak tőlem, nem szánt szándékkal, egyszerűen annyira nagy lett a szakadék, hogy nem találtuk a közös hangot, engem nem érdekelt, hogy hogyan hódítsuk meg a harmadik vodkanarancs után a kiszemelt férfiegyedet. Abban viszont remekül benne voltam, hogy pelenkát cseréljek és etessek. Ezek közül a kapcsolatok közül a fontosak újra alakultak egy megértőbb és nyitottabb formában. Másrészt a legtöbb lány erre halad, még ha nem is vallja be, és ahogy ők is közelednek a társadalom által elfogadottabb életkor felé, úgy leszek én is nekik egyre érdekesebb.
Ezt én is osztom. Elég korán érő típus voltam, már 14-15 évesen fiúztam, volt két komolyabb kapcsolatom, köztük meg néhány románc, de nagyon tudatosan kerestem. Meg akartam élni, hogy hódítok, hogy milyen, ha valakiért oda vagy, ha érted vannak oda. Akartam, hogy ha férjhez megyek, ne maradjon bennem hiány, ha gyerekem születik, ne kelljen úgy éreznem, hogy Gipsz Jakab a munkahelyemről megadja a hódítás izgalmát, és ezért otthagyom a családom.
Ez jó kérdés, mert erre nem készített föl senki. Vékony, 55 kilós lány voltam, jó alakom volt, szép cici, szép popsi, szép has, és akkor egyszer csak átvette az uralmat egy pocaklakó, aki csak nőtt, nőtt, nőőtt, és hirtelen óriási hasam lett, csíkokkal, elkezdett folyni az előtejem, meg úgy egyáltalán kipárnásodtam. Mivel világ életemben vékony voltam, gondoltam, megszületik a kisbabám, és pikk-pakk visszaállnak a dolgok. Ehelyett sose felejtem el az első otthoni fürdésemet, amikor bementem a fürdőszobánkba, és álltam szemben a tükörrel, hogy akkor most szemrevételezném, mi maradt hamvas testemből. Háááát, a látvány sokkoló volt, folytak a könnyeim, hogy mi történt velem. Hova lett az én kis testem. Mára elfogadtam a változásokat, és azért sok kiló le is ment, de nem a régi. Nagyon irigylem, aki jó géneket örökölt, vagy tornával, de megtartotta magát. A megváltozott test elfogadása igen-igen komoly feladat. Az én férjem mindig segített ebben, de azért az ember lánya látja a kontrasztot a többi lánnyal, akik még nem szültek, és sehol egy csík.
Milyen érzés volt, hogy más kérdések foglalkoztatnak, mint a kortársaidat?
Amíg terhes voltam, nem foglalkoztatott nagyon más. Nem gondolkoztam, hogy mi lesz a szülés után, semmin nem gondolkoztam, örültem, hogy van, figyeltem a testemet, hogy mi történik benne. Lili születése után, mikor a kórházból hazamentünk, sokkszerűen érintett, hogy akkor most itt ez így marad, itt fog nyivákolni egy baba, közben egy hét múlva vizsgaidőszak, és szoptatnom is kéne, közben bekakilt, és egyáltalán hogy fogok én vele bemenni az egyetemre. Mindkettőnk szülei dolgoznak, így Lili sokszor jött velem vizsgázni. Az első fél évben ez nehezen volt megoldható, mert ha épp szoptatás alatt volt a vizsga, akkor vagy fejtem, de ez nem ment annyira, meg valahogy az egész fejés annyira kiábrándított a női létből, hogy nem akartam csinálni, így az egyetlen megoldás a szoptatósvizsga maradt. Amíg vizsgáztam, ő kiszolgálta magát. Ezt persze a többiek nem nézték jó szemmel. De ez már nem zavart. Ezektől a Lilis időktől már csak az számított, hogy megoldjam vele az életünket.
Talán a legfurcsább, hogy az álmaim között nem szerepelt a babalétezés. Kezdettől fogva olyan egyévesnek képzeltem el, hogy miket csinálunk, de egy baba még nem csinál semmit, én csinálok mindent, szolgálom Őhercegnőségét, a Kis Terroristát. De persze ezek a dolgok is átalakultak, ahogy kezdett visszacsatolásokkal telítődni a kapcsolatunk, ahogy kezdett reagálni ránk, mosolyogni. Egyéves korától meg pont olyan, mint a legédesebb álmaimban. A 3 éves dackorszak persze nem szerepel ezek között, de azért nem csak hisztizik egy 3 éves.
Férjed munkája miatt már Lili apró korában sokat voltál otthon egyedül. Gyakorlatlan anyaként hogyan birkóztál meg a kihívásokkal?
Ó, az első idők, azok visszahozhatatlanul esetlenek. Miért tüsszentett, miért remegett, mennyit kell etetni, egész nap lehet cicin, vagy csak három óránként, miért sír, miért nem sír, most alszik, de miért alszik, keltsem föl, így nem fogja magát túlaludni, és este megint programozni? Persze vannak nagyon tudatos anyák, tudatos elképzelésekkel, na én nem ez voltam, engem mindenről meg lehetett győzni, így alakult ki az első egy-két hónapban a totális káosz. Míg végül úgy döntöttem, kialakítom a mi saját kis életünket.
Minden kinyílt, minden kapott egy plusz értelmet. Addig csak én voltam, de mennyivel érdekesebb, hogy már lett belőlem és az apukájából is valaki. Bezárulni egyáltalán nem zárult be. Mindkét nagyszülő-páros sokat segít, szerencsések vagyunk ebből a szempontból. Nem bántam meg, nem hiányzik semmi, ő hiányzik, mert már elkezdte az ovit.
Szeretem, hogy kötődünk egymáshoz. Az első időszakban nehéz volt, hogy a férjem sokat dolgozott, és én egyedül éreztem magam. Úgy éreztem, otthon ragadtam a négy fal között, és nem tudok sehova menni, és még ez a kisnyivák is itt van, és engem akar. Mára már természetesen nagyon jó társaság is, örülök a kettesben lévő csajszis időnknek. Ami nagy nyomás, hogy Lili irataiért én vagyok az elsőszámú felelős. Világ életemben nagy elvesztős voltam, anyukám mindenből 5 fénymásolatot tartott otthon, mert én még a fénymásolat fénymásolatát is elhagytam. És akkor jön egy kis kiszolgáltatott baba, akinek az összes papírjáért felelősséggel tartozom. Mai napig kincsként őrzöm őket egy dobozban, és a fénymásolatokat hordom magamnál.
Mi az előnye és mi a hátránya szerinted a korai gyerekvállalásnak?
Szerintem nincs ilyen, hogy korai gyerekvállalás, én akkor érettnek éreztem magam, más kérdés, hogy nem voltam az. Minden habitus kérdése, egy 35 éves nő is ugyanúgy lecsúszhat a csúszdán, ha olyan típus, ha meg nem, akkor csak nézi boldogan a gyerekét. Nem érdekes, hogy hány éves az ember, az a lényeg, hogy boldog legyen a gyerekével, hogy örömben tudja felnevelni. De ez sem ilyen habcsókos, mert azért vannak nehéz napok, nagyon nehezek is. Egy kicsit talán valahova középre sodródtam, az idősebbek nem fogadtak be igazán, mert sokkal fiatalabb vagyok, a fiatalok meg azért nem, mert más, felnőttebb életet élek, így az a néhány barátnőm, akik igazi és kedves barátaim, felértékelődtek számomra.
Nem, sose. Születésétől kezdve nagyon büszke voltam arra, hogy anya vagyok. Nagyon. Mindig nagyon anyukásan viselkedtem vele, ha mások láttak, akkor még inkább, akartam, hogy érezzék az emberek, hogy Én az Ő anyukája vagyok, nem akárki, hogy fontos vagyok, nem csak úgy lézengek ám az utcán, hanem ő az én kislányom, akit viszek valahova. Ez is életem legjobb érzései közé tartozik, ahogy mások konstatálják, hogy én vagyok az anyukája. Itt persze bejön, hogy fiatal vagyok, és meglepődnek az emberek, a fiatalok még inkább, én meg magamban kuncogok, mert tudom, hogy azok is, akik szerint bolond voltam, hogy 20 évesen úgy döntöttem, hogy jöhet egy gyerek, azok is rájönnek majd, hogy ez a legeselegjobb jó, amit el tudok képzelni az életemben, hogy ő van és remélem megduplázódik majd.
Mi a legnagyobb boldogság Lilivel?
A közhelyes, de igaz dolgok, a puszijai, a puha kezei, a mosolya, ahogy mondja, hogy szeretlek, ahogy odaég a vacsora, mert a vécén fognom kell a kezét.
Eszter + Hanna
