Nemrégiben a szerkesztőségünk ellátogatott a Naphegy Kiadó minikonferenciájára, amelyen azt vesézték ki a legkülönbözőbb gyerekekkel és gyerekkönyvekkel foglalkozó pedagógusok, szerkesztők és pszichológusok, hogy hogyan is lehet a gyerekeket könyvekkel megszólaltatni és megközelíteni, és persze fordítva is: hogyan közelítik meg a gyerekek a könyveket, és hogyan szólítják azok meg őket.
Nemrégiben a szerkesztőségünk ellátogatott a Naphegy Kiadó minikonferenciájára, amelyen azt vesézték ki a legkülönbözőbb gyerekekkel és gyerekkönyvekkel foglalkozó pedagógusok, szerkesztők és pszichológusok, hogy hogyan is lehet a gyerekeket könyvekkel megszólaltatni és megközelíteni, és persze fordítva is: hogyan közelítik meg a gyerekek a könyveket, és hogyan szólítják azok meg őket.
Középpontban a Böngésző-sorozat állt, de szó volt a Hogyan legyek vagány bárány? és a Ki vár a várban? lapozgatós képeskönyvekről is. Óvónők, tanítók és egy féléves, órákon át békésen szundító mintakisbaba társaságában hallgattuk végig a változatos műsort. Mint mindig, a szünetbéli beszélgetés volt a legkonstruktívabb - itt lehetett igazán tapasztalatokat és véleményeket cserélni a jobbnál jobb házisütik mellett.
Noha csak az előadások felén tudtunk részt venni, így is elmondhatjuk, hogy sokat tanultunk. Nem éppen az előadásokból – azok színvonala hullámzó volt. A hivatásos egyetemi előadó nem mérte jól fel a közönség tudását és igényeit (pedig anélkül nehéz bármit átadni), így noha kedves és tájékozott volt, a mondanivalója igencsak egyetemire sikeredett, miszerint erről még sokat lehetne beszélni. A pszichológus, Horváth Judit, lenyűgöző temperamentummal, frappánsan és tartalmasan mutatta be az ő kis eseteit, akiknek a lelkét megnyitották a könyvek, és nem átalotta a hallgatóságot is megmozgatni, rögtönzött könyvajánló iratásával. Mondanom sem kell, hogy inkognitóban voltam, de azért kis csapatunkat lenyűgöztem egy profi szösszenettel. Láttuk, hogy hogyan lehet a böngészők segítségével fejleszteni a gyerekek beszédkészségét, tájékozódó képességét; hogyan mesélhetünk ezekből a szöveg nélküli mesekönyvekből.
Bemutatkozott a Csodaceruza folyóirat, melyből a gyermekirodalom iránt hivatalból vagy csak úgy érdeklődők tájékozódhatnak az újdonságokról, olvashatnak olvasásról, illusztrációkról, ismerhetik meg kedvenc szerzőiket és rajzolóikat közelebbről. Szó volt terjesztésről, a színvonalas könyvek kiadási nehézségeiről, a közízlésről, ami nem azért alacsony színvonalú néha, mert a jó gyerekkönyv az elitek játéka, hanem mert nem ismeri, nem találja meg sok ember a jót. Sokan hiányolták a nem Buci Maci és Disney stílusú gyerekfolyóiratokat, és csak néha csapott át az egész a szokásos rossz hangulatú értelmiségi nyavalygásba, miszerint az állam nem ad, a nép meg hülye.
A konferencia ugyanis éppen azért volt jó, mert túl az előadásokon csupa olyan ember szólalt meg és fel, akinek szívügye, hogy a gyerekeknek jó legyen, jól érezzék magukat az oviban és az iskolában. Ne kelljen a diszfáziásnak, a dadogónak, a verekedősnek egy életre kirekesztettként, a némaság eme különböző formáiba zártan élni. A megjelent óvó nénik és tanító nénik mind lelkes, tájékozott szakmabeliek voltak, akik nem azért adnak a gyerek kezébe szép könyvet, mert akkor majd elolvassa a gimiben a Szigeti veszedelmet, ami alapműveltség, hanem azért, hogy együtt nézegessék, együtt beszélgessenek róla, hogy a a gyerek a traumáit és a mindennapjait fel tudja dolgozni. A képek a képben gondolkodó kicsikből előhívják a szavakat, és a közös mesélés és gyönyörködés a könyvben összehozza a felnőttet a gyerekkel. A történetekben megjelenő érzelmek és konfliktusok segítenek neki a saját érzelmeit megérteni és kommunikálni.
Nem utolsósorban mindeközben észrevétlenül fejlődik: megtanulja, hogyan épül fel egy történet. Kategorizál, rendszerez. Tájékozódik a lapon, apró részleteket keresgél, és ez a későbbi olvasástanulásban hatalmas segítséget jelent. Elmélyülten figyel, hogy aztán így figyelhessen a világra és önmagára kamaszként és felnőttként is.
