Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Csak a költők vannak olyan elemi, közvetlen viszonyban a nyelvvel és a verssel, mint a gyerekek.
Csak a költők vannak olyan elemi, közvetlen viszonyban a nyelvvel és a verssel, mint a gyerekek. A gyerekek számára a nyelv anyag: dallam, ritmus, zene és játék. Nem a jelentés, a világra rámutatás izgatja őket – persze az is, csak máskor és máshogy: a nyelvelsajátítás folyamán, amikor robbanásszerűen megnő a szókincsük és elkezdik a nyelv által uralni a világot, megjelölni a körülöttük lévő embereket és tárgyakat. Ha verset mondanak és hallgatnak, akkor azonban nem érdekli őket a jelentés, mint ahogy a szerző sem.
Minden, ami a nyelvre magára vonatkozik, a rím, az ismeretlen, de érdekesen hangzó (hangutánzó, ritmusos, szótagismétlő vagy variáló) szó, megragad bennük. Ha ezt még mozdulatok és dallam is kíséri, annál inkább. Gondoljunk csak a legegyszerűbb mondókára! "Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára, / kanizsai, kanizsai állomásra. / Elöl ül a masiniszta, / hátul meg a krumplifejű palacsinta." A gyerekek valószínűleg sem a gőzöst, sem a Kanizsát, sem a masinisztát nem értik, de a szavak összecsengése és a ritmus élvezetessé teszi a mondókát. A krumplifejű palacsinta meg egyszerűen iszonyú vicces abszurd kép – mert a másik, amit szeretnek, azok a képtelen, fantáziadús alakok és képzettársítások. Ha a mondóka közben még ringatjuk is a térdünkön őket, ahogy a gőzös zötyögteti utasait, akkor még jobban átélik, hogy a vers ritmus, a ritmus pedig mozgás és lélegzetvétel, hogy az egész komplex testi-szellemi-érzelmi élvezetet okoz.
Épp ezért vált gyerekvers azokból a „felnőttversekből”, amelyek a szavak jelentését kevésbé helyezték előtérbe, és inkább a nyelvi játékosság, markáns ritmus és mulatságos teljes vagy kancsal rímek jellemzik ("Fut a havon a fakutya, / Vele fut a retyerutya, Din don diridongó" – csupa rövid szótag a gyors, futós résznél, majd a tátátititátá ritmus, és a fakutya-retyerutya tréfás ríme). Illetve épp ezért szeretnek a költők időnként gyerekversekben tobzódni, és gátlástalanul kitombolni magukat az abszurd, értelmetlen nyelvi játékokban.
A gyerek számára a szerző lényegtelen. Így vált Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes és még olyan játékosnak kevéssé nevezhető szerző, mint Illyés Gyula kedvelt gyerekversek-szerzővé, ismeretlenül. Nemcsak azért nem érdekli őket a szerző, mert a név semmilyen információt nem hordoz, hanem mert nem érdekli őket, hogy a verset valaki megírta - a vers az elmondás jelenében él és érdekes. A szerzőre akkor kiváncsiak, ha találkozni lehet vele, ha kiderül, hogy a mese, a varázslat mögött élő ember van. De ilyenkor is megmarad varázslónak a költő: dedikál vagy az életéről anekdotázik - mindkettő a kultikus viszony része.
Hiszen ki gondolná a <font size="2">"S, sz, beh/ sok súly!/ Meg se/ mozdul! /Friss sze- /net, ha/ bekapok:/ messze, /messze /szaladok, /szaladok…"</font> mondogatása közben, amihez kötelező a gyereket egyre gyorsabban zötyögtetni, egészen a kacagásig, hogy Illyés írta? És micsoda ideológiai tartalma lehet egyébként, ahogy Weöres „hidegháborús” versének, a Macskaindulónak is. De szerencsére épp ez a gyerekeket nem érdekli, nekik bőven elég, ha a vers és a macska kurrog, cirreg, és egyéb módokon cirógatja a füleiket.
A szülőnek pedig kevés hálásabb feladata és játéka lehet az apró, hosszabb mesét még nem értő gyerekkel, mint a mondókázás. A jó mondókát hússzor egymás után is el lehet mondani, természetesen ölbe véve a kicsit, élvezhetjük együtt az összebújást, a közös mozgást, és belefeledkezhetünk mi is a nyelv- és szójáték örömébe. Együtt csodálkozhatunk rá, hogy a szavaknak teste van, hogy egy kis sor is mennyire humoros tud lenni. A kicsi gyerek pedig közben tanul – tanulja a kreatív nyelvi gondolkodást, a ritmikus mozgást, a tapsikolást, simogatást, gyengéd hangot. Tanulja a mesét, az elbeszélés rendjét a mama hanghordozásából és mozdulataiból is: gondoljunk az egy, megérett a meggy, vagy az ez elment vadászni típusú apró „ujjasdikra”,ahol az események szép rendbe fejlődnek, és a rend az ujjakon elmutogatva, leképezve bevésődik a gyerek kis agyába.
Egy pár példa:
Népi mondókák
Arc-simogató: Szem, szem, / Szuszogó, / Tátogó, /Kortyogó, /Itt lemegy, / Itt megáll, / Itt a kulacs, itt igyál!
Orrdörgölő: Én is pisze, te is pisze, gyere pisze, fogjunk össze /vesszünk össze!
Ujjasdik: Egy, kettő, három, négy, / Kopasz barát, hová mégy? / Pápára dohányért, / Debrecenbe pipáért. / Adok neked bundácskát, / Takard be a cicácskát!
Hüvelykujjam almafa, / Mutatóujjam megrázta, / Középsőujjam fölszedte, / Gyűrűsujjam hazavitte, / A kisujjam mind megette, / Megfájdult a hasa tőle.
Tapsoló: Süti, süti pogácsát, / Apának, anyának, / Legkisebb fiának/Leának. /Sóba vízbe az apjának, / Tejbe vajba az anyjának, /Édes mézbe a kicsi Leának/fiának.
Hej Gyula, Gyula, Gyula /szóla duda, duda ,duda, / Pest, Buda, Buda Buda. / Pattogatott kukorica.
Kaszálj Pista, kalapálj, holnap délig meg ne állj!
Dolgozzatok legények, holnap lesz a vásár, kifizetem béreteket, ha eljön a császár!
Töröm, töröm a mákot, sütök neked kalácsot.
Billegtetés: Szita, szita, sűrű szita, / Ma szitálok, holnap sütök, / Neked egy kis cipót sütök, / Megzsírozom, megvajazom, / A kiscipót neked adom.
Rege, rege rejtom, tálibu, bejtom, rege mei, rege pár, vigye Péter, vigye Pál.
Mondókás könyvek:
Sándor Ildikó: Tücsökringató - ölbeli játékok, Hagymoányok Háza, 2005.
Hóc, hóc katona, Móra, 1997.
Cini-cini muzsika, Móra, 2007.
Weöres Sándor: Bóbita, Móra, 2006.
és még egy nagy csomó.
