Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A gyerekek békésen játszanak a homokozóban.
A gyerekek békésen játszanak a homokozóban. Aztán egyik pillanatról a másikra kitör a háború a kislapátért. Vagy a kisautóért. Az addig kedves kisgyerek vérben forgó szemekkel ugrik neki játszótársának, üt, rúg, harap. Mitől válik agresszívvá a gyerek? Befolyásolja-e viselkedését a szülői minta? A Velvet életvezetési tanácsadója, Regős Judit osztja meg tapasztalatait a Poronty olvasóival.
Néhány hete férjemmel Hannibal Lexternek neveztük el kétéves fiunkat, Bálintot - írja Judit. Új nevét a Bárányok hallgatnak című horrorfilm főszereplőjéről kapta, közvetlenül azután, hogy kis híján leharapta nővére a négyéves Julcsi orrát. Mindez egy bevásárlóközpont könyvesboltjában történt, ahol én éppen gyermeknevelésről szóló könyveket nézegettem. Azaz csak nézegettem volna, ha ez a kis incidens nem húzta volna keresztül számításaimat, és nem kellett volna két ordító gyerekemmel a tett helyszínéről megszégyenülten távoznom.
Persze Julcsa lányomat sem kell félteni. A minap arra mentem be a szobába, hogy Bálint fiam keservesen sírt, ő pedig - figyelmen kívül hagyva öccse bánatát - hátulról fojtogatta.
Meg kell mondanom, mindkét esetben borzasztóan éreztem magam. Annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal, nincs agressziómentes élet. Az agresszió átélése és levezetése a természetben, az életben maradás egyik szükséges feltétele. Így hát fontos, hogy elfogadjuk, gyermekünk agresszivitása ugyanúgy része a lényének, mint kedvessége, simulékonysága. Ha nem így teszünk, gyermekünk sem fogja elfogadni saját agresszióját, s így „dolgozni” sem tudni azon, hogy helyes mederbe tereljük a dühkitöréseit.
Bár egyetlen szülőnek sem esik jól, de valóban természetes jelenség az agresszió. Szinte minden gyermeknél tapasztalható egyfajta durvaság, máskor meg önmaguk szándékos bántalmazása. Amíg a gyermek kisebb szókinccsel rendelkezik, és kevésbé tudja kifejezni magát, addig a fizikai megnyilvánulásoké a főszerep, vagyis a lökdösődésé, a pofoné, a verekedésé. Nemtől függetlenül előfordulhat hasonló viselkedés. (Bár egyes kutatások szerint a fiúk genetikailag hajlamosabbak a durvaságra, mint a lányok, de ezt számos tudós vitatja.) Később, amikor már gyarapodik a gyermek szókincse, új szavakat tanul meg, a fizikai durvaság helyét átveszi a nemtetszés verbális kifejezése, a "csúfolódás".
A híres pszichoanalitikus Freud szerint, az agresszív viselkedés - egyfajta ösztön. Akkor válunk agresszívvá, amikor valami vagy valaki akadályoz bennünket célunk elérésében. Ilyenkor frusztrációt élünk át, indulatosak leszünk, és arra törekszünk, hogy megszüntessük a feszültségünket kiváltó okozó akadályt.
Egy másik elmélet szerint az agresszió tanulható, megfigyeléssel és utánzással. Ez az elmélet azt állítja, hogy a frusztráció csak egy az agresszió számos oka közül. Sokkal inkább a család és a környezet szerepét tartja meghatározónak.
Mindkét elméletet érdekes kísérletekkel támasztották alá. Az elsőre példa egy állatkísérlet, melyben patkányok idegrendszerét ingerelték, méghozzá úgy, hogy kis áramütéseket mértek agyuk agresszióért felelős központjára. Ezután, azt tapasztalták, hogy azok az állatok, amelyek még sohasem találkoztak más állatokkal, pont olyan agresszív viselkedést produkáltak (farkukat felfelé tartották, vicsorogtak, haraptak), mint „harcedzett társaik”. Mivel emberekkel szerencsére nem lehet hasonló kísérletet végezni, ezért a kutatók ilyen és ehhez hasonló állatkísérletekkel magyarázzák az emberek viselkedését is.
Egy másik kísérletben két-hároméves gyerekeknek felfújható gumibabákat adtak, majd megfigyelték, mit tesznek velük. A gyerekek békésen nézegették a babákat, felültették, lefektették őket. Nyoma sem volt agressziónak. Később egy másik szobába behívták a szüleiket, akiknek szintén gumibabákat adtak, és megkérték őket, hogy csúnyán ütögessék őket, csapják őket a földhöz, miegymás. A gyerekek mindezt egy üvegfalon keresztül figyelemmel követhették. Ezután, újra megfigyelték a gyerekeket, hogy mit játszanak a babákkal. A hatás nem maradt el. A gyerekek szintén ütni-verni kezdték a babákat. Ebből a kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy a szülői viselkedés mintának valóban meghatározó szerepe van a gyermekkori agresszió kialakulásában.
Ugyanebben a kísérletsorozatban különböző agressziót ábrázoló rajzfilmeket mutattak egy-egy gyerekcsoportnak. Azt tapasztalták, hogy az ilyen filmek hatására jelentősen nő a gyermekek társaikkal szembeni durvasága. A számítógépes játékok a legveszélyesebbek, hiszen "megtanítják" a gyermeket a durva viselkedésre. A mesékben a gyerekek - jó esetben - nem láthatnak gyilkosságot, azonban az ilyen agresszív komputeres játékok célja pontosan ez. Ráadásul ezt a cselekedetet a győzelemhez többször is meg kell ismételni. Ez pedig hasonlít a tanulás folyamatához, ahol megerősítéssel, azaz ismétléssel sajátítják el a tudásanyagot.
Abban mindkét fent említett elmélet megegyezik, hogy az agresszív viselkedés szorongás érzetét keltheti az agresszorban, ami meggátolja a további agressziót. De csak akkor, ha látja, hogy cselekedeteinek milyen hatása van a másikra és saját környezetére. Sok múlik azon, hogy hogyan reagál a szülő.
Mi, felnőttek, remélhetőleg már megtanultuk kezelni az indulatainkat, és nem támadunk rá az utunkban álló másik emberre. A gyermekeinket azonban nekünk kell megtanítanunk ugyanerre. Durvaságára nem szabad erőszakkal válaszolni, akkor sem, ha valójában ebből tudná meg, milyen érzés, amikor egy kortársát elgáncsolja, vagy pofont ad neki. Ha a szülő az agresszív megnyilvánulást pofonnal viszonozza, a gyermek indulata csak fokozódik.
Fontos megértetni gyermekünkkel, hogy amit cselekszik, az nem helyes, és érzelmeit másként is kifejezésre juttathatja. Bátran lehetünk dühösek, mérgesek a gyermekre, hisz ezáltal megérezheti, hogy milyen érzelmi hatást váltott ki cselekedetével. Ugyanakkor megtanulhatja tőlünk azt is, hogy mi tudunk uralkodni érzéseinket, és nem ütünk vissza. De lehetünk dühösek és mérgesek is, ahogyan ő is. Ez az érzés azonban nem jelenti azt, hogy konkrétan bántalmaznánk egy másik embert, akár szóval, akár tettel.
Hasznos, ha a gyermek szembesül azzal, hogy mit tett a társával. Élje át azt, hogy fájdalmat okozott, lássa, hogy adott esetben milyen sérülés keletkezett agresszív cselekedete hatására. Hagyjunk időt számára, hogy feldolgozza azt, amit tett. Minden esetben vizsgáljuk meg, mi váltotta ki az agressziót. Így a későbbiekben segítségére lehetünk a gyermekünknek. Nem kell feltétlenül kerülni az agressziót kiváltó helyzeteket, de meg kell tanítanunk gyermekünket bánni az indulataival. Adott esetben azzal, hogy megértjük azokat!
Utólag már én is értem, mi váltotta ki Bálint fiamból azt a nem éppen nemes cselekedetet, hogy megharapta a nővérét. Egészen egyszerűen az, hogy saját magáénak érezte azt a kisautót, amibe Julcsa be akart szállni. Ebben némiképp igaza is volt, mert odáig őt toltam benne a bevásárló központban, és nem ügyeltem eléggé – könyvnézegetés miatt – a gyerekek között kialakuló konfliktusra. Ezért a problémát Bálint fiam a maga módján oldotta meg: védelmezte „a tulajdonát”.
Amennyiben a gyermek megkapja a számára szükséges érzelmi biztonságot, és szülei, közvetlen környezete jó példával jár elöl, nem valószínű, hogy a durva agresszív viselkedés hosszú távon megmarad. Az agressziót érdemes – és lehet is – mederbe terelni és abban tartani. Kicsit hasonlít a tűzre: ha elhatalmasodik, nagy bajt okoz, ám ha sikerül szabályozni, megkönnyíti az életünket.
Az agresszív érzések és impulzusok egészséges kifelé irányításának önmegerősítő szerepe van: határokat szabunk vele. Eddig és ne tovább!
Regős Judit
