"A nőknek természetesen kevesebbet kell keresniük, mint a férfiaknak, mert gyengébbek, kisebbek, kevésbé intelligensek és ezért kevesebbet kell keresniük" – fejtette ki pár napja nagy vihart kavart álláspontját az Európai Parlament lengyel képviselője, a szélsőjobbos Janusz Korwin-Mikke, amire hát, a mi Kövér Lászlónk is csak elégedetten csettinteni tudna. Persze úgy lett volna igazán tökéletes az időzítés, ha mindez nőnapon történik, de ne legyünk elégedetlenek, ez így is szép kimaxolása volt a szexista tahóságnak.
Ezek után nem is lennénk kíváncsiak arra, mint gondol a képviselő úr azokról a "kevésbé intelligens" nőkről, akik – bár igazán nem szeretnénk túlzásokba esni – férfimunkát végeznek a maguk területén, de legalábbis olyan minőségű teljesítményt nyújtanak, amiért az ember még Nobel-díjat is kap. Még akár ha nő is. Itt vannak például olyan, 2016-ban publikált irodalmi teljesítmények, melyeknek írói –és sokszor főszereplői is – kiváló példák arra, mekkorát téved, aki csak az alapján kategorizálná őket, hogy nők.
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban
Bevallottan elfogult vagyok a Nobel-díjas fehérorosz írónővel kapcsolatban, akinek nemcsak a témaválasztásai kemények, de minden egyes könyve mögött óriási kutatómunka is áll. Volt olyan regénye, amihez hétszáz interjút készített!
Nehéz is kiemelni az eddigi életművéből egyetlen alkotást, mert olyan fontos (és egyébként sajnos nagyon is elhallgatásra ítélt) témákról beszél könyveiben, mint az afganisztáni háború, a csernobili katasztrófa, vagy a második világháború olyan aspektusai, amikről mélyen hallgatott az orosz propaganda. A Nők a tűzvonalban például arról az egymillió nőről szól, akik tizenévesen a frontvonalban harcoltak, vagy szanitécként életet mentettek. Az írónő háborút megjárt nőkkel beszélget, akik rengeteg értelmetlen halálról, és a nők háborús szerepéről számolnak be. Olvasva Alekszijevics több könyvét is, azt kell mondanom, hogy A nők a tűzvonalban mind közül a legnehezebb regénye. Ebben ugyanis annyi annyi az értelmetlen fizikai és lelki szenvedés, hogy azt tényleg nehéz befogadni: nem véletlenül fogalmaztam úgy róla korábban, hogy ez a könyv fáj a léleknek.
Alekszijevicsnek egyébként olyan műveket köszönhetünk még, mint az Az utópia hangjai, A háború nem asszonyi dolog, Az utolsó tanúk, Fiúk cinkkoporsóban, Csernobili ima, vagy az Elhordott múltjaink. Könyvei eddig 19 országban jelentek meg az Egyesült Államokon, Németországon és Indián át Japánig.
A félig fehérorosz, félig ukrán írónő Ukrajnában született, később családjával Fehéroroszországban telepedett le. Lukasenko Fehéroroszországában azzal vádolták, hogy CIA-ügynök, írásai megjelenését bojkottálták, ezért 2000-ben emigrált: élt Párizsban, Görögországban és Berlinben. Csak 11 év után költözött vissza Minszkbe.
Shirin Ebadi: Szabadnak születtem
Az 1947-ben született Shirin Ebadi eddigi munkássága, és úgy egyáltalán az élettörténete bőven megérett már egy könyvre. Ő volt ugyanis az első női bíró Iránban, egészen az 1979-es forradalomig, utána ugyanis (bár a forradalom előtt maga is a nyugatbarát sah uralmának ellenzője volt) az új, erősen vallási színezetű hatalom eltávolította posztjáról. Persze, mi másra hivatkozva, mint (mondvacsinált) vallási okokra, miszerint az iszlám tiltja a nők számára az ítélkezést. Mivel az ügyvédi kamara a forradalom után gyakorlatilag megszűnt, ő sem tudta tovább gyakorolni hivatását, csak 1992-ben kapta meg újra az ügyvédi engedélyét, ekkor nyitotta meg a saját praxisát is.
„Az iszlám összeegyeztethető az emberi jogokkal, semmi olyan nincs a Koránban, ami az emberi jogok ellen szólna” – írta Iran Awakening című könyvében, és a hozzáállás jellemezte ügyvédi tevékenységét is.
Munkájával mindenféle erőszak és megfélemlítés ellenére is keményen szembeszállt az aktuális hatalom konzervatív, a nőket diszkrimináló normáival, nem véletlenül kapott érte – muszlim nőként először – Nobel-békedíjat. A Szabadnak születtem lényegében arról a hosszú folyamatról mesél, ami alatt az iráni hatóságok mindent megtettek, hogy Ebadi végül elhagyja szülőhazáját. Őrizetbe vették például nővérét és lányát, férjét belekeverték egy kémkedési ügybe, Nobel-békedíját hatóságilag elkobozták, teheráni irodáját pedig lerohanták és bezáratták. Végül távollétében hamis adóügyi vádakkal minden vagyonától megfosztották.
Bár országában számos sérelem érte, mégis a mai napig mély hazaszeretettel fordul egykori országa felé. A Nobel-díj bejelentése előtt nem sokkal egy sajtótájékoztatón azt nyilatkozta, hogy az emberi jogokért folyó harc Irán belügye, és hogy az irániak ellenzik a külföldi beavatkozás minden fajtáját.
Farida Khalaf: Az Iszlám Állam rabszolgája voltam.
A nagyon bulváros cím mögött a 18 éves Farida Khalaf igaz története áll. A fiatal lány sok sorstársával ellentétben nem titkolta, mi történt vele, amikor az ISIS katonái elfoglalták az iraki területeket, majd jazidi nőként szexrabszolgájukká tették. Bár neki végül sikerült megszöknie, sőt egy menekülttáborban megtalálta saját rokonait is, története mégsem zárul le ennyivel. Ekkor szembesült ugyanis kultúrájuk íratlan, de annál élőbb erkölcsi szabályaival: bár a család örült a visszatérésének, de nem titkolták, hogy ilyen múlttal soha nem fog férjet találni magának, sőt saját közössége is úgy fog rá tekinteni, mint aki szégyent hozott a családjára. Farida számára egyértelművé vált, hogy megbecstelenített fiatal nőként Irakban nincs számára jövő: "Mama a megbélyegzettségünkről beszélt. Itt Irakban – ezt teljes bizonyossággal tudom – örökre rajtunk maradna a bélyeg" - írja könyvében.
Khalaf, bár sose gondolta volna, hogy egyszer elhagyja a hazáját, végül egy menekültprogram keretén belül Németországban kötött ki, majd Andrea C. Hoffmann újságíró segítségével kiadták könyv formájában a történetét. Teljesen azért még nem mondott le egykori hazájáról: "Később, ha Kocso felszabadul, még mindig visszatérhetnék és dolgozhatnék matematikatanárként" - írja regényében, amiről itt olvashat részletesebben.
Diane Ducret: A tiltott rés
Diane Ducret A tiltott rés című könyve pontosan arról szól, amire sokan még 2017-ben is csak pironkodva keresik a szavakat, merthogy amúgy nincs rá sok, a pinát meg nehezen ejtjük ki. Mert az olyan "vulgáris", olyan "közönséges", olyan "alpári". Helyette inkább gyermetegen kiskorúsítjuk és puncinak, nuninak, puninak hívjuk, vagy még rosszabb esetben az orvosi vagina kifejezést használjuk. Ezzel ellentétben a férfiak nemi szerve rengeteg elnevezést kapott, sőt, sokkal szabadabban könnyedebben, és részletesebben is írnak róla az irodalomban is. Diane Ducret izgalmas és okos kultúrtörténeti munkájában nemcsak a női nemi szerv és elnevezésének történelmén vezet végig, de rámutat arra is, miért volt és van szükség a feminizmusra. Erről a könyvről itt írtunk részletesebben.
