Emlékeznek még Katy Perry California Gurls mű számára Snoop Doggal? És a klipre? Egy édes-mézes-cukormázas színpadot ábrázolt, egy kirakatvilágot, játéktáblát, ahol kedves marcipánfiguraként kóborolt az énekesnő. A Kaliforniai álom, bár művészeti értéke összemérhetetlen a fent említett klippel, hasonlóan díszletszerű, ami jó is, meg nem is, önreflexió is, és nem is. Mindjárt elmagyarázom.
Los Angeles, vagyis az Angyalok városa: innen jön minden, ami Hollywood. A kommersz filmek Mekkája, a filmkészítők mennyországa – vagy épp ellenkezőleg. Ahol minden pincér és pincérnő a filmszakmába akar betörni és meghallgatásokra jár. Ahol akár évtizedekig várnak arra, hogy felfedezzék végre őket, és lehet, hogy hiába. Egy olyan fiatal és tehetséges rendezőnek, mint a mindössze 31 éves Damien Chazelle, akinek rögtön második filmje, a 2014-es Whiplash a megdöbbentő szakmai és közönségsiker után Oscar-díjig vitte, egészen különleges lehet a viszonya ezzel a várossal. Még előtte áll majdnem a teljes karrierje, de ő már most ígéretet kapott arra, hogy lenyűgöző lesz. Nem is csak ígéretet, hanem lehetőségeket. Ugyan ki más rendező lenne a világon, akinek rábólintanak arra a tervére, hogy egy régimódi hollywoodi musicalt (!) forgasson olyan A-listás nevekkel, mint Ryan Gosling és Emma Stone? (És ki más lenne, akinek ez ilyen frenetikusan sikerül...?)
Chazelle-nek, aki maga is jazz-dobosnak készült (csak a Whiplash hősével ellentétben ő arra döbbent rá, hogy nincs tehetsége hozzá, míg a filmkészítéshez igen), egészen szoros a viszonya a zenével és a musicalekkel, ami eddig minden filmjében visszaköszönt. Sőt, első nagyjátékfilmje, a Guy and Madeline on a Park Bench, szintén musical volt. A fekete-fehér filminkább tűnik kísérleti alkotásnak, de már ott látszik, a zenén kívül mi Chazelle másik erőssége: a remek karakteralkotás. Nagyon ügyesen egyensúlyozik a sztereotip vonások és az egyedi jellemek között, szereplőinek szokatlan és kedves tulajdonságai, mániái, ötletei vannak, azonban felismerhetőek: ahogy a környezetünkben élők is, valljuk be, nagyjából ilyenek. Mindenki illik valamilyen sémába, miközben mindenki különbözik is attól egy kicsit. Valamennyien csinálunk néha őrültségeket, és követünk el hibákat is.
Magához a műfajhoz is így nyúlt Chazelle. Bár a Kaliforniai álom bevallottan és érzékelhetően a régi musicalek műfaját melegíti fel, néha kifejezetten önironikus, máskor pedig mellbe vágóan őszinte pillanatai vannak, ami a sok (rendkívül szépen és művészien elrendezett) cukormáz és papírmasé között annál torokszorítóbban hat. De nem kell megijedni, annyira azért nem távolodik el az eredeti műfaj sajátosságaitól, hogy igazán mélyre ásna: ha valakinek a Kaliforniai álomtól katarzisa támadna, azzal esküszöm, valami nincs rendben. Ez a film a legjobb fajta popcornmozi, ami tényleg a műfaj legendás popcornmozijai előtt tiszteleg, és nagyjából arról szól, milyen nagyszerű dolog filmeket forgatni és álmokat kergetni a filmek fővárosában.
Már a nyitójelenet megmutatja, mire számíthatunk. Egy Los Angelesii felüljárón autók vesztegelnek a dugóban. Egyszer csak az egyik nő kiszáll és a kocsija mellett énekelni, majd táncolni kezd, amihez a többi autóvezetői is csatlakoznak. Az ég kék, a nap ragyogóan süt, mindenkin színes ruhák vannak, a jelenet remek, dinamikus, gyönyörűen megkomponált. Miután vége, a vezetők visszaülnek a volán mögé, az autókaraván elindul. Mindenkinek könnyed és vidám a szíve. Mia (Emma Stone) épp egy szöveget memorizál a Priusa kormánya mögött: nem veszi észre, hogy haladhatna, a mögötte ülő Sebastian mérgesen rá is dudál. Amikor elhalad mellette, Mia beint neki. Első látásra szerelem.
Mia pincérnő, de az a vágya, hogy színésznő legyen. A stúdiók területén lévő kávézóban dolgozik, és meghallgatásról meghallgatásra jár. Sebastian pedig egy magának való, mogorva jazz-zongorista, aki naivul és makacsul ragaszkodik a saját elveihez, és ahhoz, hogy a jazz nem halott műfaj. Átverik, meglopják, kirúgják, de nem tesz le arról az álmáról, hogy egyszer majd nyit egy jazz-klubot, ahol minden este igazi zene szól majd. Egy rosszul sikerült meghallgatás után újra találkoznak: Mia a zeneszót követve betéved a klubba, ahol Sebastian játszik, azonban hiába akar vele szóba elegyedni, a férfi fellöki és kirobog. Végül egy partin hozza őket össze a sors, ahol Sebastian egy nyolcvanas éveket játszó nosztalgia-zenekarban prüntyög, Mia pedig a lehető legbénább számot kéri, csak hogy nevetségessé tegye és megleckéztesse. A férfi végre felfigyel rá. Távozáskor van egy kellően szikrázó közös jelenetük a Hollywood Hillsre néző parkolóban, ami – musicalról lévén szó – sztepptáncos és éneklős, ahogy például a lányok bulira készülődése is musicalbetét volt. Hogy mennyire illenek ezek a részek a történetbe?
Nos, egyfelől nagyon nem, másfelől pedig pont ettől válik az amúgy meglehetősen kiszámítható sztori érdekessé. Gosling és Stone nemcsak remek színészek, de összeszokott páros is: már több filmben is bizonyították, mennyire működik köztük a kémia. Szerencsére énekelni és táncolni is remekül tudnak (bár Goslingnak jobb a hangja, arra pedig, hogy Stone hangját néha meg is kell támogatni, direk rá is játszanak). Az egész könnyed mesét biztosan kézben tartják: mégis ki az a színész Ryan Goslingen kívül, akinek elhinnénk, hogy a naplementében végigsétál a tengerpart mólóján, talál egy kalapot, fejére teszi, majd dalba fog és megpörgeti a közelben andalgó idős asszonyságot? Ha ezt mástól és más filmben láttuk volna, kínos lenne, így viszont csak szó szerint egyszerre sóhajtott fel az egész nézőtér.
Chazelle filmje főhajtás a nagy filmelődök előtt: tesz kikacsintásokat, miközben minket is pofátlanul belerángat abba a cukorszirupos élvezetbe, amit egy jó musicalfilm megtekintése jelent, néhol mindenféle önreflexió nélkül. Mivel pedig úgy érezzük, hogy rendező épp olyan teljesen komolyan és őszintén veszi, amit csinál, akár egy játszó gyermek, ezért bármit elhiszünk neki. Akkor is, ha néha mégis megáll, és beilleszt egy olyan jelenetet, amiből nyilvánvaló, hogy ő is tudja: mindez bár nagyon szép, mindössze játék.
Mia és Sebastian kapcsolata az álmokról és az álmokért hozott áldozatokról szól. A perzselő nagy szerelemből kapcsolat lesz és egymásért meghozott áldozatok, miközben folyton azt kell mérlegelniük, mi a fontosabb, mikor és hogyan képviselik saját magukat, mikor válik egy okosnak tűnő lépés gyávasággá, egy kompromisszumos megoldás fojtogató valósággá. Furcsa módon, bár a film tanulsága egy hollywoodi musicalhez méltóan az, hogy az álmokat nem szabad feladni, engem pont a műfaj színpadiassága gondolkodtatott el azon, hogy vajon, mint ahogy minden más is, nem hamis-e kicsit ez a végkövetkeztetés a filmben. Hogy nem tényleg abból áll-e kicsit a felnőtté válás, hogy az ember, bár nem feledkezik el a vágyairól, de megtanul bölcs döntéseket, és ezzel együtt kompromisszumokat hozni? Nem tudom, ez volt-e a készítők eredeti szándéka, de mondom, nem kell tényleg megijedni, azért nem okoz tépelődő, álmatlan éjszakákat a film. Bűbájos, kedves, magával ragadó, tökéletesen elkészített, nem túl bonyolult, könnyen élvezhető, még ha a vége picit túlnyújtott is. Talán az év legtökéletesebb randifilmje, egy-két meglepően önreflexív jelenettel. Pár őszinte pillanatra meg azért még Los Angelesben is szükség van.
