Eredetileg egy gyengécske musical volt. 1978-ban lett belőle zseniális, zenementes filmvígjáték, hiszen a zene mindig is felejthető volt benne. Majd' húsz év múlva született meg a Madárfészek című hollywoodi remake, ami azon rendkívül ritka feldolgozások közé tartozott, aminek sikerült megközelítenie, ha nem felülmúlnia az eredetit, és mit ad isten, erre se a dalok miatt emlékszünk (mínusz We are Family).
Őrjöngve rohantunk hát az Átrium Filmszínházba, hiszen juhuuj Alföldi rendezi, Kerényinek ajánlja, érzékeny téma a melegbár tulajdonos és a szélsőjobbos politikus találkozása, mégsem lesz divatos népszerű, amit írok róla. Valójában egy olyan országban szeretnék élni, ahol - már ha egyáltalán kötelező léteznie bármilyen poszton is Kerényi Imréknek, akkor azok olyanok legyenek, akik egy pont olyan előadást rendeznek az Őrült nők ketrecéből, amilyen Alföldié lett. Mert legalább öniróniájuk lenne, még akkor is, ha ez Kerényit elnézve maga a paradoxon.
Csakhogy az Átriumban nem (egy ilyen) Kerényi rendezett musicalt a buzikról, hanem Alföldi Róbert a Nemzeti Színház nevetségesen elűzött igazgatója. A főszereplőt még értem is. Stohl András, az (állandó) ügyeletes rosszfiú, a civilben (most éppen apuka, de amúgy) nőfaló alfahím,a tehetségét aprópénzre váltó dekárérte színész legyen a transzvesztita, hisz énekelni tud, és jé tényleg, most ismét bebizonyíthatja, hogy játszani is, de ez ilyen meglepő? Nem, egyáltalán nem az; az ország Bucija, amikor épp nem Buciként vicsorgott a kereskedelmi kamerába, számtalanszor alaposan bizonyította már, hogy zseniális színész (és persze jó nő is, szép karcsú a bokája!). Tényleg öröm őt nézni, és a mellette kisfiús szerelemmel mindenre rácsodálkozó Hevér Gábort se rossz, de ennél még akkor is több van ebben a sztoriban, ha rettenesen szar a zenéje.
Arról van szó, hogy az Őrült nők ketrece nevű transzvesztita lokál meleg tulajdonosának (Georges - Hevér Gábor) fiatalkori botlásából született fia, Jean-Michel (Fehér Balázs Benő) nősülni készül. De nem ám akárkit, hanem a betegesen homofób politikus (Aristide Bouteille – Mihályfi Balázs) Anne nevű lányát (Csobot Adél) akarja elvenni, ezért arra kéri apját, egyetlen estére tegye ki szűrét élettársának, Albinnak (Stohl András), aki egyben klubjának legfényesebben ragyogó csillaga is.
Hopp, itt álljunk is meg egy pillanatra. Melegbár, lokál, kabaré, zene, tánc, ének. Értem én, hogy ez itt most nem az István, a király, meg Szeged, de könyörgöm, nyolc plusz egy, rosszul táncoló fiúka, mint egy menő hely fellépői? Kétlem, hogy a rendező sosem járt volna akár csak a régi Angyalban, pedig ott sem volt nagyobb a színpad. És különben is, honnan szalajtották a díszletet? Ejnye, hát tudom én, hogy honnan, hiszen pont jártunk abban a Sam Havadtoy által tervezett szupermenő irodában, ahol ennél valamivel kreatívabban voltak összevágva a régi perzsák, és akivel éppen Alföldi Róbert beszélgetett egy videóban hosszan a munkáról. Így gyanítjuk, a bordó szőnyegfalak ötlete nem annyira a díszlettervező, Menczel Róbert fejéből pattant ki, de ez nem is baj, mert rossz ötlet volt, ugyanis elképesztően unalmas 2,5 órán át nézni.
Arra akarok kilyukadni, hogy ha kis büdzséből is, de ott volt a kezében Alföldi Róbertnek, hogy megmutassa, milyen az élet egy ilyen helyen. Micsoda show-t tudnak nyomni ezek az emberek, milyen hanggal! Nyilván egy Angéla mellett nem lehet szupersztár Stohl, de akkor is! Legalább egy bűvésztrükk, az isten szerelmére! Erre kaptunk az arcunkba néhány helyesen kigyúrt fiút, akik cukin tötyögnek magassarkúkban, viszonylag tűrhető férfikórust alkotnak, aztán köszönjük szépen, nesze neked transzvesztita-show. Hát, pont ahogy Kerényi Imre elképzeli: "buták, egysíkúak, buzik".
A sztori tovább dübörög, de a második felvonásban kerülnek csak be az igazán unalmas karakterek, úgyismint a (tékozló) fiú szerelmének családja, akik előtt persze el kell játszani, hogy ők is egy normális család úgy, hogy az igazi anya csak nem érkezik meg. Többet nem is spoilereznénk, hátha akad olyan szerencsés, aki nem látta a filme(ke)t még.
A fajsúlyosabb szerepek túl vannak játszva (amikor mi láttuk, Fehér Tibor játszotta Jacobot, a szobalányt, épphogy nem ugrott a közönség közé, és Parti Nóra is csak a végére talált vissza úgy, ahogy a rengetegből Jacqueline, a kiabáló étteremtulajdonosnő szerepében); a kevésbé érdekesek pedig elszürkülnek a túlzott karikírozástól (Mihályfi Balázs mintha Vajdai Vilmost játszaná, pedig aligha őt szeretné, Csobot Adél akárki lehetne, egyedül az vicces, ahogy Hullan Zsuzsa visszhangozza férje szavait). De ami közös bennük, hogy mintha azért könyörögne mindenki titkon, hogy bárcsak ne kéne énekelni néha.
Visszatérve a bonyolultabb elemzést igénylő főszereplőkre, Stohl András kiválóan hozza, amit kell neki, ha valaki képes két és fél óráig csodálkozni rajta, milyen jó, az feltehetően nagyon fogja élvezni az előadást. Hevér Gábor is eltalálja néha Stohl szerelmének a szerepét, de korántsem egy olyan meleget játszik, akitől leesik a nők(!) bugyija, pedig ez Georges esetében elhagyhatatlan kéne legyen. Ez csak azért baj, mert ez két közel egyforma fajsúlyú szerep, mégis Stohl felé dől a mérleg. Ő viszont sokat köszönhet a maszktervező Vég Attilának, a sminkje se volt rossz, de a parókái egyenesen zseniálisak, persze mit sem érnének érzékeny játéka nélkül. A jelmezek kreatívak, Stohléi mindenkiénél jobbak, leszámítva azt az elején viselt feszes, átlátszó, fekete darabot, amit közepesen idegesítően viselt a meztelen Jacob. Az jó volt.
És az nyilván rettenetesen szomorú, hogy a darab még ma is aktuális, és egyértelmű, hogy éppen ezért kellett most bemutatni, de pont ugyanezért kellett volna a maximumot kihozni belőle. Persze, értjük mi, hogy minek, hiszen így is teltházzal dübörög egész nyáron, és a nép zabálja. Csak az a baj, hogy kár érte.
