Dyga Zsombor új filmje, a Couch surf csúnyán félrecsúszott valahol. Kanapés sztorija mindenkinek van, nekem a közelmúltból is akad egy: kényelmes, puha kanapé volt és még takaró is járt hozzá. Aztán ennyi az egész sztori, az ember gyakran ül kanapékon, na bumm. Egy kanapén történtek körülbelül a hetvenes (akár az 1770-es) évekig nyúlnak vissza, leginkább pikánsak, ha meg nem, akkor mérsékelten érdekesek. Jelen esetben utóbbiról van szó. A hivatalos verzió szerint a film arról szól, mi történne, ha a kanapék mesélni tudnának. "Mesélnének egy szobafogságra ítélt gyermeteg férjről, egy terapeuta szorongó pácienséről, egy nőnapi randira készülő lúzerről, egy titokzatos folton elmélkedő neurotikus párról, egy kilomtalanított kanapé régi és új tulajdonosáról, francia hippikről vagy éppen a barátság határait feszegető tinédzserekről. Mert egy kanapén bármi megtörténhet. A Couch surf tíz kanapé és két tucat ember vidám, megható és szellemes története." Csakhogy sajnos a végeredmény nem vidám, nem szellemes, és kicsit sem megható, viszont cserébe rettenetesen unalmas.
És nem is az a nagy baj, hogy mindezt vászonra vitték, és a sokszor zseniális színészi játékon kívül az ég egy adta világon semmi nem húzza ki a szarból, hanem az, hogy nincsen jól eltalált stílusa, és a legtöbb jelenet egyszerűen csak üresen unalmas. Olyan mint egy színházi előadás, ami után valósággal menekülünk kifelé, mert szünet híján nem tudtunk lelépni róla félidőben.
A Couch surf béna történeteit tehát a színészek mentik meg, akik olykor eltalálják a moziban ülők hangulatát. Tíz történetet mesélnek el, ebből csak az egyik jó, meg van egy majdnem jó, cserébe viszont pont ez a kettő nem illeszkedik sehogy sem a képbe. Van egy harmadik is, abban legalább az alaphelyzet ötletes, de azt feltételezni a budapesti Linzi lépcsőről, hogy bárki is Párizst fogja felismerni benne óriási blama, ha másért nem, mert már a Lindában is azon szaladgált boldog-boldogtalan.
A párbeszédek hol elviselhetők, hol jobbak, tehát a legnagyobb baj tényleg az alapszituációkkal van. Az első történetben annyi az üdítő, hogy Fenyvesi Laura vetkőzik. A másodikban, hogy Kocsis Gergelyt végre látni a vásznon. Mire valami történne a Terápia címre hallgató jelenetben a kanapén, már vége is, pedig Kocsis mellé mi Mácsai Pált akarnánk terapeutának, ha már mindenáron kanapékon játszódik a film. Kocsist se látjuk többet, pedig ő például ott ülhetett volna mindegyik kanapén simán.
Ehelyett blőd sztorik jönnek, bár végre az első kettőhöz képest látszólag más helyszínen, valami luxuskégliszerűségben esik csöbörből vödörbe az attraktív, de gyengécskén játszó Kerekes Vica. Neki is látni a belső combját, de ez kevés vigasz. Kovács Lehel meleg fiúja pont semmilyen, de erről nem ő tehet, hiszen játszania sincs mit, szegény Elek Feri meg már unalomig lúzer. Tudjuk, hogy abban jó, de azt is, hogy ennél többre is képes ám! Fullajtár Andreáék kanapéján valami elindul, de végül csak annyi lesz belőle, hogy lejátssza a Katona színésznője Törőcsik Franciskát a vászonról, mondjuk ezt muszáj is neki. Bartsch Katáék jelenete kifejezetten idegesítő, műfeszültséget gerjesztő marhaság, a fiatalok (édes)hármasa pedig korrektül van eljátszva, csak hát nagyon általános, és pont ott ér véget, ahol kezdődnie kellene (Pedig mondjuk, ott ülhetne Kocsis Gergő és vicces hozzászólásokkal narrálhatná, amit látunk. Vagy valami. Vagy bármi!)
A Dramaturgia című jelenet ellenben egész jó hangulatot kap el, bár a díszlet itt is lehetne ötletesebb, vagy legalább más. A Dramaturgia cselekményének világába egyáltalán nem illeszkedik a filmre amúgy jellemző reklámfilmes kivitelezés, kicsit el lehetne vonatkoztatni, legalább néha. (Minden, mindenhol, mindig nagyon szép. Érthetetlen, hogy a fillmrendezők, miért festenek olyan képet folyton a budapesti emberről, amilyen kábé csak egy százalékuk.) Gyabronka József és Takátsy Péter kettőse pedig végre egy elképzelt világban játszódik, és mindenki számára felüdülés, amikor kilépünk a klisékből, de azért túl messzire ez a jelenet se visz. Pető Katáék "párizsi" lépcsőjének maga az elképzelése vicces, amit nem lövünk le, hátha lesz valaki, aki megnézi a filmben ezt az időutazást. Ezt is persze Pető Kata viszi el a hátán, nem is akárhogy, szinte kívánjuk, hogy ezután csak őt hallgassuk, ahogy franciául duruzsol a fülünkbe. Végül muszáj beszélni Balsai Mónika Eszenyi Enikőt meghazudtoló Eszenyi Enikőjéről (egy pillanatra megette a skórpió az ikreket reggelire, és az ikrek Anger Zsolt volt). A bennünket a pokol helyett inkább a purgatórium előcsarnokára emlékeztető jelenetben Tamási Zoltán várja a majdnem öngyilkost és gyilkosát, ami igazi jutalomjáték Balsainak és Anger Zsoltnak egyaránt. Mondjuk, ha ebből a fenti két (és fél) jelenetből állt volna a film, az egyáltalán nem ártott volna.
Ez a történet egy jól megírt novelláskötetnek talán elmenne, de ezért felesleges volt A berni követ esetében olyan jól teljesítő Köbli Norbertnek strapálnia magát, mint ahogy a rendező és Mészöly Ágnes is dolgozhattak volna még pár évet a sztorijaikon: a színészek zöme sokkal jobb könyvet érdemelt volna ugyanis.
