A Millenáris B épületének bejárata úgy nézett ki, mint egy hollywoodi plasztikai sebészeti klinika váróterme. A hajlakkszagban harmincas nők kóvályogtak lemondóan prospektusokkal a kezükben, táskákkal a vállukon és a szemük alatt. Néhány férfit láttunk csak, ők nagyrészt ettek, telefonáltak, vagy a nőjük kabátját fogták. Hirtelen el is bizonytalanodtunk, jó helyen járunk-e. Ekkor egy androgün hoszteszlény megkérdezte, miben segíthet. Odakísért minket a ruhatárhoz, felragasztotta a karszalagjainkat, majd útba igazított minket. Beléptünk a hatalmas csarnokba, rögtön belebotlottunk a borítékszékekbe, amit flux chairnek is hívnak. A standnál csak a szomszéd stand hoszteszét találtuk, aki épp az iPhone-ját töltötte a borítékszékeken ülve, és a Macintoshát nyomkodta hevesen. Megkérdeztem tőle, nem hajtogatna-e nekünk egy széket, azt mondta, ő aztán nem, ő nem ebben utazik, hanem bőrben. Rendben. Azért kipróbáltuk.
Mivel egy székről van szó, és nem egy házasságról, így szerencsére nem kell hosszan és bonyolultan elemezgetnünk a dolgot. Kényelmes volt, de ennyi. A székek után következett egy textilgyárnyi kárpitminta. A hetvenes éveket idéző virágminta, a nagymacskaminta, a teljesen homogén, steril árnyalatok mellett a rikító-sikító feltűnő neonszínek is mind menők ma, ha kárpitról, tapétáról van szó. Minden divat. De ha már kárpit, akkor egymás mellett fut a bársony, a műszőr, a bőr, a műbőr, itt is minden. A mintás szövetdarabok után a formatervezés nagyágyúi mellett kötöttünk ki. A gömb alakú asztal - közepén egy lyukkal -, a piros pénisz alakú ülőalkalmatosság, a fehér felfújható gumifotel, a hullámpapírból barkácsolt lámpabúrák, a két mutatóból álló óra után elérkeztünk végre a horrorkutyához. A horrorkutya egy doberman, pontosabban több doberman. Papírmasé doberman. Az egyik trónuson ül uniformisban, onnan vicsorog bicskafogaival a dizájnmánokra, a másik papírmasé doberman a földön fekszik, a harmadik egy szék lába, a negyediknek, ötödiknek és a hatodiknak csak feje van, de az rögtön azon a polcon, ahol a prospektusokat találjuk, de a fődoberman nem ám a földön áll, ül, fekszik. Egy nyílvesszőktől sebzett, életnagyságú papírmasé ló hátán figyeli a járókelőket, akik nem győznek szívbajt kapni a lovas-kutyás horror láttán. Közelebb lépve észrevesszük, hogy a vörös festék mellett a szögekkel sem spóroltak, ráadásul a semi-steam punk jelenség tiszta pókháló volt. Az állatok gazdája Szőke Miklós Gábor, a Dante Empire megálmodója. A vidám tájépítészek mellett hamar megtaláltuk a kertibútor-részleget, ahol kipróbáltunk egy hárommillió forintot érő kékeszöld hintaágyat is. Három millió forint! Az rendben van, hogy formatervezett, mobil, és még árnyékolója is van. Az is rendben van, hogy a színe a zöld és a kék között mozog, az is oké, hogy van egy-egy kis hurkapárna a két végén, az is oké, hogy mindez levélalakú, de hárommillióért azért többet is tudhatna.
Félve megkérdeztem a hintaágyőrt, kipróbálhatom-e, mondta, hogy csak bátran pattanjak fel rá. Stabil, masszív szerkezet, a rugóival sincs gond. Mondjuk ennyiért akár lehetne benne egy örökmozgó ringatófunkció is, de nincs! Nagyon bonyolult behintázni magunkat fekve, ülve még csak-csak, de fekve felejtsük el! A formatervezett hintaágy után felmentünk a lególépcsőn az emeletre, ahol -hogy s hogy nem- félmeztelen szeplős lányok fogadtak minket. Persze csak a falon. Tombor Zoltán divatfotós munkáit is kiállították, ami ha távolról is, de azért csak érinti a lakástrend tematikáját. A fotók után megcsodáltuk még az ékszerverseny jelöltjeit, ahol a legszebb darab egy neonzöld plexilapokból álló nyakék volt. A túra végén még játszottunk egy kicsit a Bokor Gyöngyi által tervezett CD lemezekkel, amikből búgócsigákat gyártott, tehát búgó CD-ket. Végül azért láttunk egy-egy gyereket is a térben, aminek igazán örültünk. Az biztos, hogy az életben nem lesz annyi pénzünk, hogy hárommilliót áldozzunk egy darab hintaágyra, de láttunk nagyon hasznos és szép, sőt igazán meghökkentő dolgokat is. Két kiló reklámanyaggal és egy 450 forintos szalámis szendviccsel hagytuk el a helyszínt.
