Lépjünk egy kicsit hátra, és kezdjük el más szemmel nézni a saját életünket!
Az angyal, aki társunk az életünkben, minden tudást birtokol, ami velünk, a lényegünkkel kapcsolatban van, és szívesen válaszol az összes olyan kérdésre, amely elősegíti fejlődésünket, és önmagunk megismerését. A lelkek, akik körülvesznek mostani életünkben, többnyire szereplői voltak más, előző életünknek, életeinknek is. A hozzájuk való viszony fényes bizonyítéka annak, milyen volt az előző kapcsolatunk velük. Akiről azt érezzük, ezer éve ismerjük, azt ezer éve ismerjük. Akiről első pillantásra tudjuk, hogy utáljuk, azt eddig is utáltuk, és pont azért találkoztunk most újra, hogy rendezzük az ügyet, hiszen most MOST van, és semmi okunk a régebbi, akár több száz éves haragot feloldatlanul őrizgetni a lelkünkben.
Ha minden kapcsolatot felülvizsgálunk ebből a szempontból, azonnal felismerjük az elvarratlan szálakat. Szerelmeinket, akikkel még dolgunk volt, mert nem tanultunk meg valamit egymástól, családunk tagjait, akik az előzőekben már tartoztak hozzánk, és a velük való harmónia mértéke pontosan leképezi, meddig jutottunk előző életünkben a fejlődés során. Hányszor fordul elő, hogy egy idegent érez valaki anyjának, vagy egy közeli rokont, míg a saját szülőjével hadban áll? Vagy testvérként szeretünk egy barátot, vagy kutyát? Vagy gyermekünkként egy állatot? Vagy inunk szakadtáig csatázunk, harcolunk valakivel, miközben kívülről nézve erre semmi ok?
De lelkünk pontosan érzi az okát, hallja a csatamezőn a kardcsörgést, puskaropogást, hiszen emlékszik a vesztes, vagy nyert csatára, éppúgy, mint az ölre melybe egykor fejünk hajtottuk. Kastélyok, várak, házak tűnnek ismerősnek, megmagyarázhatatlanul vonzódunk tájakhoz, országokhoz, könnyen szinte tanulás nélkül tudunk egy nyelvet, idegen helyen tökéletesen tájékozódunk. És mindezek közepette, ha hagyjuk, információk özönlenek agyunkba, rég megszerzett tudás darabjai, amelyek mostani életünket, s fejlődésünket segítik. Nem kell ezt erőltetni. Nem jön le több, mint amennyi fontos, hiszen minek terhelnék elménk minden kor, minden emlékével. Annyi jön le, amennyit kérünk, s amennyi fejlődésünket segíti.
Valódi időutazás ez, és sokkal izgalmasabb, mint egy regény, már csak azért is, mert minden emlék a sajátunk. Velünk történt meg, s halálaink, születéseink megismerése a folytonosság megnyugtató érzetét kelti bennünk. A szívünknek kedves arcok, a felismerések, az összefüggések megértése biztonságot adnak, a javítás, jobbá tétel lehetőségét, de egyben kötelezettségét, felelősségét is.
Minden ember, állat, és növény, azért jön szembe életünkben, mert dolgunk van vele. Meg kell tanulnunk - tőlük és általuk -ami megtanulható, s szeretettelivé kell tenni kapcsolatainkat. Mindenkitől van mit tanulnunk! Még a kőtől is, akiben megbotlik lábunk.Azzal, akit olyan közel engedünk magunkhoz, hogy társunknak tekintjük, fontos közös feladatunk, hogy egymást segítsük a fejlődés során. Szoros kötés ez, és addig tart, amíg négy ponton kapcsolódunk egymáshoz. Felsőbb tudatunkkal, eszünkkel, szívünkkel, s testünkkel is. Az első három égi minőség, a Szentháromság energiája, a test, a hozzá adódó Föld energiájú anyagi kötés. E négy ponton kell igent mondanunk a kapcsolatra, ha párunknak tekintünk valakit. Ha e négy pont közül egyik is hibádzik, akkor ő nem a párunk. S ebből fakadóan a kapcsolat addig tart , míg e négy kapocs mindkettőnket összetart. Ahogy felpattannak a kapcsok, úgy bomlik szét a kapcsolat. Már egyetlen kapocs lepattanása is feloldja a kötést, kettőnél pedig megszűnik párkapcsolatnak lenni. Lehet szövetség, barátság, üzleti viszony, bármi, de párkapcsolat többé soha.
A szerelem spirituális érzés. Mindenki volt már szerelmes, tehát nem mondok újat azzal, hogy ilyenkor az ember elveszti az eszét. El kell, hogy veszítse, mert ez az energia nem ad teret az észnek. A szerelem a legmagasabb rezgésszámú érzelem, mert a feltétel nélküliség tartozik hozzá. Ha feltételeket szabunk, akkor az nem szerelem, hanem érdek. Ha szerelmesek vagyunk, nem számít ki a másik, honnan jött, mit csinál, mekkora vagyona van, vagy nincstelen, milyen színű a bőre, van-e társadalmi rangja. Amit ilyenkor felismerünk a lelke, melyet egykor már szerettünk, és ez a felismerés elhomályosít minden más, az ész szintjén működő információt. Hiába ordítanak fülünkbe szülők vagy barátok, szemünk vak, fülünk süket, csak a lelkünkkel látunk. Nem őt, hanem a másikat, azt, akit előző korokban szerettünk. Lezáratlan kapcsolat maradt kettőnk között, s ezt hoztuk át ebbe az életünkbe. Lelkünk azonnal felismeri őt, és agyunknak az lenne a feladata, hogy le tudjuk zárni ezt a viszonyt, helyre állítva az egyensúlyt végre. Ha valamiért nem működik a kapcsolat, meg kell figyelni, mi az oka. Mit nem vagyunk képesek elfogadni a másikban, és ebből következően önmagunkban. Nem lehet minden konfliktust mindig feloldani, de törekedni kell rá. Ha más szemmel kezdjük nézni a velünk történő eseményeket, rájövünk, miért kaptuk ezt tanításként.
Minden tanítás. A másik durvasága, agresszivitása, érzelmi zsarolása, szenvedélybetegsége is. Az is tanulás, ha képesek leszünk a saját érdekünkben lépni, s felbontani egy életünket mérgező kötést. Az is tanulás, ha jó szóval, türelemmel terelgetjük a másikat. Minden hat mindenre, s mindenkire. Nem kell félni a kötéstől, egyik sem oldhatatlan. Nem kell félni az oldástól sem. Az érzelem energiái hullámzanak. Figyelni kell a változásukra. De nem mindegy, hogyan kötünk és hogyan oldunk. Felelőséggel tartozunk a lelkünkért. Csak a lelkünkért. Nincs az az anyagi kapcsolat, ami visszatartó erő lehet, ha egy kapcsolat felbomlik. A spirituális törvények mindent felülírnak, akkor is, ha ezt nem vagyunk hajlandóak el- és beismerni. Pénzért, magánytól való félelemből nem lehet kompromisszumot kötni. Pláne olyat nem, aminek a lelkünk az ára.
A nők, természetüknél fogva, sokkal emocionálisabbak, mint a férfiak. Az érzelmeiket nyomó terhet lelkük terheként élik meg, mely blokkolja őket, hogy helyesen cselekedjenek. Sok férfi mondta már nekem, hogy nem érti, miért tűrnek el a nők olyan sokat a férfiaknak . S csodálkoztak a válaszon, hogy a szeretet okán. A nők - ezt mi tudjuk a legjobban -, valóban nem azért tűrnek zokszó nélkül olyan dolgokat, amelyekért férfi már kardot ragadna, mert teljesen hülyék, hanem mert szeretnek, s abban bíznak, hogy a szeretetük ereje képes változtatni annyit a másikon, hogy elviselhető legyen. Nagyon-nagyon sokáig tűrnek, s képesek még válás után is visszasírni a rosszat, szerelmük tárgyát, kudarcként élve meg, hogy elment, kudarcként élve meg a változást. Pedig pont ők voltak a változás előidézői. Rajuk múlt, hogy a férfi tanulva tőlük, a másik asszonyt jobban becsüli. Csekély vigasz, sóhajtanak most sokan, ha más aratja le a babérokat.
De nézzük más szemszögből a tényeket!
Tartsuk szem előtt, hogy sokat és sokszor éltünk, s javítani jövünk újra a Világra, önnön sorsunkat kiteljesítve, nemesítve lelkünk, s minden kapcsolat addig tart, ameddig be nem tölti hivatását. Van úgy, hogy a válással töltjük be feladatunkat. Ha felismerjük, hogy ebben ennyi volt.
Miért nem lépünk tovább örömmel, egy új lehetőség, új tanulás, új szerelem felé? Miért kapaszkodunk a régi, levetett ruhánkba, ahelyett, hogy örülnénk az újnak?
Az világon az egyetlen állandó csupán a változás. Hagyjuk hát változni a dolgokat, tárgyakat, lakásokat, munkahelyeket, embereket körülöttünk! Hogyan tudnánk másképp fejlődni? Óvodás kori ruháinkhoz sem ragaszkodunk, tudván, hogy kinőttük. Miért nem ismerjük fel ezt éppen így a kapcsolatainkban is? Kinőttük, túlhaladtuk, fejlődésünkhöz újra van szükség. Az a modell, hogy valaki egy házasságban, egy lakásban, egy munkahellyel éli le az éltét, képtelenség. Az maga a szellemi halál. Fejlődni úgy lehet, ha ingerek érnek. Aki fél, s igyekszik megóvni magát minden újtól, minden változástól, aki szokásainak rabja, az bezárkózik, s lassanként fejlődésképtelenné válik. Megfosztja önmagát a szépségtől, az örömtől, s megrögzöttségei lassanként ketreccé válnak körötte.
Az életben pont az a gyönyörű, hogy bár minden nap felkel a Nap, soha nem nyújtja ugyanazt a látványt. A felhők sem ugyanolyanok az égen. A természet bőséggel ellát minket csodákkal, melyek változásai szemet, lelket gyönyörködtetőek. Miért nem merülünk el e mindennapi csodákban, hálát adva az Égnek, hogy részesei lehetünk e gyönyörű napnak mely ránk virradt?
