A félelmek olyanok, mint egy karcos, kopott, koszos, sötét napszemüveg, ami mögül alig lehet kilátni. A félelem fogság, rabság, mázsás súlyokat aggat a tagjaidra, a gondolataidra, a lelkedre. A félelem zombilét. Voltál már szerelmes? Mintha a föld fölött lebegnél, semmi nem tud elkeseríteni, mindent ragyogni látsz, ÉRZED az illatokat, LÁTOD a színeket, minden sejtedben TUDOD, hogy szeretsz és szeretve vagy. Most képzeld el, félelmek nélkül örökké így érzel majd, még pasi (vagy csaj) se kell hozzá. Mert az ÉLETBE leszel szerelmes.
A félelmek nélküli élet vég nélküli EUFÓRIA.
Lehet, hogy most azt gondolod, ez az egész egy nagy hülyeség, mert Te például egyáltalán nem szoktál félni. Igen, én is azt hittem magamról, hogy nagyon is bátor, sőt, vakmerő vagyok, például pár éve még simán kimentem a villámlós viharba a szörfömmel, miközben jól tudtam, hogy a kiemelkedő, mozgó árbocba nagy eséllyel belecsaphat a villám. Bátorság ez? Dehogy. Hülyeség. Dac. Önmagam győzködése, hogy nem félek. De volna-e miről győzködni magam, ha valóban nem félnék? Számtalan olyan hajmeresztő sztorim van, amiknek egyetlen célja volt csak: beleordítani a világba, hogy rettenthetetlenül bátor vagyok.
Aztán Prakash mester Enneagram-tanfolyamán (erről majd bővebben is) megtudhattam, hogy az esztelen vakmerőség éppen az óriási félelmekből fakad: olyan nagy félelmekből, amikkel már nem is tudok megbirkózni, ezért eltemettem mélyre, a tudatalattimba. Ha majd a blogban sorra kerül az Enneagram (ez egy ősi, misztikus tudattérkép - lelkünk, karakterünk rendszere), szó lesz arról is, hogy a ma élő emberek nagy többségének az elsődleges érzelme a félelem, csak éppen elfojtja. És minél határozottabban állítja valaki, hogy márpedig nem fél, annál erősebb benne az elfojtás.
Mondd, Te mennyit habozol a döntéseid előtt? Szoktál-e azon agyalni, hogy mit gondol rólad a másik? Hogy mit miért mondott, hogyan értette? Akár álmodból is felriadsz ilyesmire? Hogy érzed magad egy teljesen ismeretlen társaságban? Könnyen vágsz új dolgokba, vagy inkább százszor is meggondolod? Szoktad épp a cél előtt feladni az álmodat? Mindenért és mindenkiért felelősnek érzed magad? Ha valami baj történik, elsősorban magadat hibáztatod? Igen?? Akkor üdv a klubban. Mert ezek a dolgok mind-mind a félelmekből fakadnak. Nem kell elhinned, elég, ha majd megtapasztalod.
Azt hiszem, a félelmektől való megszabaduláshoz vezető első lépés, hogy belásd: benned is ott bujkál a félelem. Csak éppen már olyan régóta, és olyan masszívan, hogy fel sem tűnik. Megtanultunk együtt élni vele, cipeljük magunkkal minden élethelyzetben, függünk tőle, hagyjuk, hogy feleméssze az energiánkat. Félünk betegségektől, szegénységtől, magánytól, öregségtől, megszégyenüléstől... Ha épp nem jut eszünkbe jobb, akkor a világvégétől félünk, igaz, 2000-ben sem jött el, pedig milyen tuti volt. Félünk másoktól, a haragjuktól, a véleményüktől, a hatalmuktól, félünk önmagunktól. A kudarctól, a fájdalomtól. És rettegve félünk a félelmeinktől - így inkább nem is veszünk róluk tudomást.
Néhány éve vettem a kezembe újra a Bibliát úgy, hogy meg is akartam érteni. Válaszokat kerestem. Akkoriban épp elvesztettem az állásom, nem volt senkim, egyedül maradtam egy gyerekkel meg az óriási felelősséggel. És akkor az Evangéliumokat olvasgatva újra meg újra rám talált egy sor, valahogy így hangzik: Miért félsz, te kicsinyhitű?
Addig-addig kopogtatott ez az üzenet, Jézus üzenete, míg kénytelen voltam magamba engedni.
„Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok az éltetek felől, mit egyetek, mit igyatok, sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek! Avagy nem több-é az élet, hogynem az eledel, és a test hogynem az öltözet?
Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?
Kicsoda pedig az közületek, a ki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy araszszal?
Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak és nem fonnak;
De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy.
Ha pedig a mezőnek füvét, a mely ma van, és holnap kemenczébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek?
Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk?
Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van.
Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek."
(Máté evangéliuma, 6.25-6.33)
Elkezdtem hát nem aggodalmaskodni. Nem könnyű, százszor meg ezerszer el kellett mondanom magamnak, hogy ne csak a szívem, de az örökké rettegő és replikázó elmém is elfogadja. Nem adtam föl. Kértem az én lelkemben lakó Barátomat, hogy küldjön munkát és pénzt, hogy méltón ruházkodhassunk, ehessünk, ihassunk. És a bizakodó hittel, na meg a görcsös félelmeim elengedésével hirtelen meglódultak körülöttem a dolgok. Elfeledett ismerősökkel akadtam össze „véletlenül", régi-régi barátoktól jött hír, hogy ma is gondolnak rám. És egy nap, nem is olyan sokára, megérkezett a segítség is. Munka, pénz, anyagi biztonság.
Soha nem szabad elfelejteni megköszönni.
Isten országát keresem azóta is, mindennap. És az Ő igazságát. A Mester azt mondta, aki elég elszánt, meg is találhatja, megtapasztalhatja, ahogy ő is átélte, megtapasztalta már számtalanszor. Mert Isten országát megtalálni maga a Megvilágosodás, a Felébredés.
És hogy hol kell keresni?
„Aki Istent keresi, Önmagát keresi. Aki Önmagát megtalálja, Istent találja meg" - szokta mondani Prakash.
Az odavezető útról pedig nemsokára...
folytatjuk
« előző rész || következő rész »
