Szóval, hogy ki vagyok... Hát, már totál kivagyok. Arra ébredtem, hogy egy nagy hülye vagyok, mert ki a bánatot érdekel a Díványon, hogy én ki vagyok. Megígérem, hogy nem arról fogok blogolni, hogy én ki vagyok, hanem arról, hogy miként lehet ráébredni arra, hogy ki ki, vagyis mindenki önmagára. (A Mester majd segít nektek ebben, csak még nem tud róla! :))
Azért előbb még elmondom egy rémséges és megrázó és sorsfordító élményemet, ami épp velem esett meg, és épp rólam szól, meg mégiscsak arról, hogy én ki vagyok, mivelhogy az én élményem volt. Bocs.
A történethez hozzátartozik, hogy már a Mester előtti időkben is gyakran meditáltam. Ő ezt nem nevezné meditálásnak, mert amit ő csinál, az csend és ellazulás és üresség és befelé figyelés a nap huszonnégy órájában akár, amit meg én csináltam, az alfázás, agykontroll, szörfözés a belső képek között meg varázslás. Mindegy. A lényeg, hogy egyszer csak nagyon érdekes dolog történt.
De ne szaladjunk ennyire előre.
Akkoriban épp befejeztem egy öt évig tartó együttéléses kapcsolatot, és még ott ült a lelkemen minden nyavalyája. Meg a testemen is. Nem szeretem utólag kritizálni a szerelmeimet, döntéseimet, életemet, mert örökérvényű szabály, hogy akkor és ott az ember mindig úgy csinálja a dolgait, ahogy a legjobban tudja. Hát én így tudtam legjobban, és Ő is így tudta legjobban. Legfeljebb a tapasztalatokat szűrhetjük le utólag, sőt, azt igen célszerű.
Szóval kicsit tovább maradtunk együtt, mint kellett volna, talán kényelemből vagy hűségből, ki tudja. De már nem volt jó. Terhes volt. Mármint nem Ő, hanem az egész. Például idegrángást kapott az új mániáimtól, az agykontrolltól, meg mindenféle spirituális vonzalmamtól, én meg attól kaptam idegrángást, hogy milyen kőkobak, fafejű, merev, amiért idegrángást kap a dolgaimtól. Én utazni szerettem volna, élni, menni, megismerni, tapasztalni, ő pedig tévét nézni, pihizni, morogni a híradón. Minden, amiért kezdetben szerettük és akartuk egymást, amire szövetkeztünk, egy-két év alatt szertefoszlott, és nem maradt más, mint a játszmák, az unalomig ismétlődő konfliktusok, a hideg. Azt nem mondom, hogy nem szerettük már egymást, mert én például még ma is szeretem, bár már több mint egy éve vége. De úgy látszik, a szeretet sem elég mindenhez.
A lényeg, hogy a kapcsolatunk negyedik évétől valahogy be kellett keményítenem mellette. Mert elkezdte a főnököt játszani, aki mindent jobban tud, és majd megmondja, hogy kell, és ha nem úgy csinálom, akkor morog vagy megsértődik, én meg úgy érezhetem magam, mint egy ócska, bazinagy nulla. (Vagy azért játszott főnököt, mert én előzőleg bekeményítettem? Jó kérdés. Utólag mindegy.)
Oroszlán volt az aszcendense ráadásul, és egy Oroszlán igen nehezen tűri, ha nem úgy dorombolunk, ahogy elvárja.
Én viszont Vízöntő vagyok, és sajnos baromira nem dorombolok, amikor nincs kedvem. És egy idő után dugig elegem lesz az olyasmikből is, hogy tévézés, híreken anyázás, főnökösdi. És ha más eszközöm nincs (meg nem verhettem, mert kicsit sokkal erősebb volt :)) hát a cinizmusom és a vállrángatások mögé bújok. Vagyis gőgös és kemény lettem, csupa gúny és él.
Szörnyű, tudom. Szegény, szegény Ő. (És szegény, szegény én.)És ahogy ez már lenni szokott, a lelkem jelzéseire a testem is szépen reagált, növesztett tíz kiló hájat, hogy még távolabb kerülhessek tőle, (vagyis a szívemben lakó énem fizikailag), és hogy hatalmasabbnak, erősebbnek nézzek ki, akit nem lehet csak úgy ijesztgetni meg terrorizálni. (Ő így is harminc kilóval több maradt azért...)
Aztán szakítottunk. (Szakításunkról egy következő blogban mesélek, mert az is csupa jel volt és belülről jövő furcsa utasítás, egészen hihetetlen így utólag is...) Én meg ott maradtam a csalódással, a kudarccal, hogy ez a kapcsolat sem sikerült. Na, meg a tíz kiló hájjal, amitől átmenetileg erősnek, majd dagadt malacnak éreztem magam.
És pár hónap múlva, épp alfában jött az a számomra nagyon megrázó kép...
Abban a boldog, félálom-szerű bódulatban hirtelen szembe jöttek velem, akiket szeretek. Nem csak rokonok, hanem barátok, rég nem látott ismerősök, egy csomóan, akikhez valaha is közöm volt érzelmileg. Bárki jött is, nagyon örültünk egymásnak és összeölelkeztünk.
De egyszer csak elfogyott a sor. Már csak egy valaki állt ott az ölelésemre várva. Én.
Megdermedtem. Néztem magam és menekülni akartam. Szörnyen kínosnak éreztem a helyzetet. Jöttem felém. Merev arccal, gőgösen. Az én arcomon kínmosoly... Most mit csináljak. Megálltunk egymással szemben, én meg én.
Képtelen voltam megmozdítani a karom.
Nem tudtam magam megölelni.
És ekkor megfogalmazódott egy mondat, csak két szó.
Kevély terebély.
Kevély terebély. Milyen szépen zenél, nem? És milyen ocsmány öngyűlölet van mögötte. Te öntelt, gőgös, szívtelen, dagadt szar! Ezt is mondhattam volna akár.
Reggel aztán megértettem, hogy a tíz kiló zsírra már nincs szükségem. Teljesen felesleges kevélykednem. És amitől hiába próbáltam szabadulni hónapokig - pedig százféle diétát kipróbáltam - a felismerés hatására hat hét alatt lerobbant rólam.
(
Kéne a fogyirecept, ugye??? Na jó, ha akarjátok, szóljatok és leírom, bár a lényege itt van: hagyd néha szóhoz jutni Önmagad! :))
Folytatjuk...
« előző rész || következő rész »
