Nagymama nagyon vallásos volt, minden nap a faház mögé bújva imádkozott, hogy ne lássák. Ettől persze hallani még hallották, tán még lent a faluban is, olyan nagy átéléssel mondta, hogy „isteni seregek...” Én úgy értettem, hogy isteni seregélyek, mert abban a korban voltam, hogy inkább elhallottam, átköltöttem a szavakat, csak hogy számomra értelmük legyen, a seregekről meg gőzöm se volt, mi az. Nem volt egészen tiszta, hogy miért imádkozik ilyen zengő szeretettel a seregélyekhez, akiket amúgy utál, és egész nap riogat, amiért lezabálják a cseresznyét.
Meg azt se értettem, miért kap rémülten a szívéhez és vet keresztet, hogy Istenem, bocsáss meg neki, nem tudja, mit beszél, hisz még gyerek! Pedig én csak azt kérdeztem, hogy aki meghal, azt a sírásó dobja-e föl az égbe a lapátjával, vagy hogy a bánatba kerül a mennybe. Szomorú lettem és féltem, hogy Isten mégse fog megbocsátani, mert nem tesz kivételt a hülyegyerekekkel.
Szóval nagymama Istene, akihez esténként szólt, és akihez vasárnaponként jártunk, akkoriban nem az én Istenem volt. Az ő Istenétől féltem és nem értettem a dolgait. A házát is utáltam, mert a temető közepén állt és halottak őrizték. A halottakra Jani bácsi, a piás vegyesboltos hívta fel a figyelmem, és hogy el ne felejtsem, minden áldott vasárnap a fülembe súgta: - Zörgő csontú büdös hullák kuporognak a sírok tetején, minden éjszaka süvöltöznek és beleharapnak a rossz gyerekek fenekébe.
Jani bácsi egyébként többször meg is esküdött erre, mert imádta, ha frászt kapok.
Mit keresne a gyönyörű Isten egy ilyen helyen, gondoltam, és alig vártam, hogy hazaérjünk a faházba, felmászhassak az almafa tetejére, és egy levélen rágott lyukon át felkukucskálhassak az égbe.
Ott lakik, tudtam, de nem ül mindig otthon, van, hogy lejön ide mellém és segít repülőport gyűjteni a pillangók szárnyáról. Elhessegeti mellőlem a rémisztő bogarakat meg az éjjeli szörnyeket, és teljesíti a kívánságaimat. Például, hogy másnap végre kisüssön a nap, és mehessünk a strandra fürödni.
Talán minden kisgyerek így van ezzel, de köröttem akkoriban a leghétköznapibb dolog is csodaszámba ment. Ha kinyílt egy virág az ágyásban, ha kukac bújt az almába, ha fióka kelt ki a tojásból... Emlékszem, még azt is megköszöntem a mellettem gubbasztó láthatatlan Istenemnek, hogy a kakaó aznap reggel nem csomós, és olyan selymesen olvad a vaskos-lágy kenyérrel, hogy csak na.
Amikor nagyobb lettem és megtanítottak „okosnak” lenni, megváltozott az Istenről alkotott képem. Vagyis inkább kettő lett. Lakott egy a szívemben, a régi, a barátom. És lett még egy, ő a fejemben lakott, hosszú szakálla volt és kissé haragos, de jóságos tekintete, amilyen Ágoston bácsinak, a napközis tanítónknak Újpalotán. A fejemben lakó Istenhez mindig tisztelettel beszéltem, a kedvéért megtanultam néhány imát, azokat hiánytalanul elmorogtam esténként, és százszor meggondoltam, mielőtt rosszalkodtam volna, mert mi lesz, ha megtudja.
A szívemben lakó Isten ma is a barátom, ő tudja, hogy ha olykor hibázom is, soha nem akarok rosszat, és azt is tudja, hogy amikor mégis megbántok valakit, az nekem is piszkosul fáj.
Hozzá nem kell imádkoznom, mert már az is róla szól, ha reggel kinyitom a szemem. Együtt mászkálunk minden nap az ég alatt, Ő, a kutya meg én, és van, hogy egymáshoz se szólunk, csak vagyunk. Télen meglessük, hogy kel fel a Nap, nyáron meg hunyorgunk veszettül. És nem rángatjuk Hobó kutyát, hogy siessen már a dolgával, hadd csócsálgassa azt a kis macskanyomot, amíg jólesik.
Miért is meséltem el ezt most? Ja, igen. Hát hogy talán mindegy, miben, kiben hiszünk. Hogy mindegy, hogy nevezzük, amiben, akiben hiszünk. Akár a mód is mindegy, ahogyan hiszünk. A lényeg, hogy ott csücsüljön folyton a szívünkben.
Valójában mindenkiében ott csücsül (hitem szerint), csak nem mindenki vesz tudomást róla. Ám a gyerekek még tisztán és jól felismerik az illetőt, amíg a felnőttek (leginkább jó szándékkal) le nem beszélik róla. Hát, csak ezért.
(Nyugodtan lehet velem vitázni amúgy, ne fojtsd magadba, nincs nálam a Bölcsek Köve. Tudom, nálad van, mi?:))
Folytatjuk...
« előző rész || következő rész »
