Szédültem az utcákon, összeszorult a tüdőm
Zsófia már 34 éve él bipolaritással. A mániás állapot messze rosszabb a hagyományos depressziónál - meséli. Nincs alvás, teljesen megváltozik az ítélőképesség - benne lenni olyan, mintha valami álomban mászkálna az ember. Rendes létezésemben én sem értem azt a magamat. Az általános iskola befejezése után elkerültem otthonról, Nagykállóra. Kéttannyelvű gimnázium, Nyíregyháza közelében. Egy év alatt tanultam szeretni, bízni, veszteni, elidegenedni, elidegenülni, engedni, megragadni. Nem kaptam levegőt. Addig sírtam otthon, amíg át nem jöhettem Pécsre. Voltak jó barátaim. Mindent megkaptam, de nejlonba csomagolva. Valami bennem egyre jobban vibrált, egyre jobban féltem. Szédültem az utcákon, összeszorult a tüdőm a termekben, remegtem a folyosókon. Akkoriban kezdett el esni a por. Annyira puhán lepte be mindenem - gyűlöltem a szelet, mindent, ami elmozdította. Ittam, hogy elüljön. Aztán, amikor már a halálra játszottam, akkor - nem is vesztettem el magam, mert meg sem voltam igazán soha, csak akkor tudtam, hogy ezt már nem csinálhatom vissza; hogy vagy ölnöm, vagy rohannom kell. Rohantam. Volt kivel és kihez. Huszonegy voltam, amikor már ki sem mertem menni a lakásból, ha nem ittam le magam. Odabenn sem volt jobb. Hintáztam az ágyam szélén - egész éjszaka hánytam - és azt mondtam apámnak, hogy vagy segít, vagy vége. Aztán jött a pszichiátria, gyógyszerek, lítium, vérvétel. Amikor a fiúk megszülettek, második férjem kiírta magát az életünkből. Amikor néha feljövök Budapestre, sokat segít a főváros nyüzsgése.
Álmatlanság és kényszercselekvések
Valaki egyszerűen kiírja magából a démonokat és blogot vezet mély-és magas repüléseiről: ilyen például a http://ypszi.blog.hu/ . Megkerestük a bloggazdát, Evelint. Nem tudom konkrétan megmondani, de az első mélypontom talán úgy 18 éves korom körül volt - válaszolja kérdésünkre, hogy mikor indult az egész rémálom. - Akkoriban elég sokat voltam beteg, így magántanuló lettem, és nem volt túl feltűnő, hogy hónapokig kerültem az iskolát. Volt, hogy hetekig csak az alapvető szükségleteim miatt keltem fel az ágyból, úgy elhatalmasodott rajtam a depresszió, bár én akkoriban azt hittem, hogy okkal van rossz kedvem, később ez átcsapott egy szuper kis álmatlanságba, kb. egy évig hetente csak úgy 2-3 alkalommal aludtam 4-5 órát, amikor már majdnem összeestem a fáradtságtól, és kényszercselekvéseim is lettek, például éjjel kettőkor nekem át „kellett" rendezni a szobámat. Kívülállónak a depressziót is elég nehéz megérteni, szóval nem könnyű írni és beszélni róla. A blogom inkább énblog, amiben persze bipoláris nyavalygás is van, és abszolút látszik rajta a hullámzás, de ne legyen félreértés, ez nem egy bipolárisságról szóló blog, hanem csak egy blog, amit egy bipoláris ír.
Személyre szabott pokol
Először úgy 7 éve éreztem, hogy nem értem, mi történik velem, ok nélkül érzem magam éppen jól, vagy rosszul - emlékszik vissza Evelin - Egyik pillanatban még egy hullarészeg haverom mellett ülök az anyósülésen és vágtatunk át 120-szal a piros lámpákon, másikban pedig a szoba közepén kuporgok, bőgök, előre-hátra ingok és a dédnagyapám ősrégi borotvájával enyhítek magamon. Utóbbi műveletre eléggé rákaptam akkoriban, mindig csak a fájdalom a cél, mert a testi fájdalommal tudok mit kezdeni, az elmúlik, beheged, de a lelkivel nem tudom, mit csináljak, mert nem tudom, mitől érzem rosszul magam, és ezért nem tudok ellene tenni. Aztán tavalyelőtt vált olyanná a helyzet, hogy elmentem orvoshoz "ez már nem állapot" felkiáltással, akkor igazolódott be az, amit úgy kb. 10 éve már sejtettem, csak nem vettem komolyan.
Evelin egy munkahelyváltás miatt újra gödörbe került, olyan mélyre, hogy már önmagától is megijedt. Pedig, mint mondja, gödrök nélkül, a hétköznapi életben is látszik rajta, hogy „nem teljesen százas". Néha egyszerűen csak elkezd egy helyben ugrálni, úgy, hogy észre sem veszi.
Ez akkor zavaró, ha közben beszélgetek valakivel; rengeteget tudok beszélni, de kényszeresen durván sokat, csak viccmesélésből tíz óra a rekordom, bár senki nem hiszi el, hogy jobban szeretnék hallgatni. Ötpercenként új dologba kezdek, mert nem tud lefoglalni szinte semmi, de ha tényleg lefoglal valami, akkor abba nagyon bele tudok merülni, így könnyen munkamániássá válok; a legnehezebben kezelhető dolog viszont az ingerlékenység, bármire ugrok, még én sem értem sokszor, hogy miért kaptam fel a vizet. Amikor mániásabb vagyok, a legjellemzőbb "tünet", amiből már tudom, hogy mi jön, hogy szentül hiszek az időutazásban olyankor, és ezért sokszor képes vagyok úgy viselkedni, hogy "minden mindegy, max visszacsinálom".
Teljesen leszedálva éreztem magam
A doki szerint kevert a bipolaritásom, tehát a mániás és a depressziós fázisra jellemző tüneteim egyszerre vannak jelen, pl. éppen iszonyat jelentéktelennek és értéktelennek érzem magam, de ettől még lyukat tudok beszélni bárkibe, vagy épp ugrálok, tökmindegy - folytatja Evelin, arra a kérdésünkre válaszolva, hogy mit ajánlottak az orvosok, és mennyire volt hatékony a kezelés.
Meglehetősen fárasztó dolog percenként máshogy látni a világot, és önmagamat, hiszen sosem értem az öt perccel előbbi énemet, hogy én azt akkor miért, és hogy gondoltam. Az orvos amúgy gyógyszereket írt fel, amiket elkezdtem, de aztán úgy döntöttem, hogy ez nem jó nekem.
A havonta fél órás találkozások nem bizonyultak célravezetőnek, főleg, hogy az orvos a gyógyszerek beállításához kórházi bentlakást javasolt, és ettől Evelin végképp kiborult.
Ha akár egyszer is feltett volna pár személyes kérdést, tudta volna, hogy hamarabb ugrom ki az ablakon, mint hogy én egy napnál tovább idegen emberekkel tartózkodjak, idegen helyen, és még ott is aludjak. Ennyi ideig még barátok között is feszengek, az idegenektől meg egyenesen rettegek. Ha nem lennének cicáim, én már nem élnék, ők az én nyugibogyóim. A gyógyszer is megijesztett, mert bár végre éjszaka tudtam aludni, de teljesen leszedálva éreztem magam. Mivel közel 5 évem ráment az önismeretemre, és folyamatosan igyekszem fejleszteni magam, nekem inkább gyógyszer nélküli, "beszélgetős" terápia kellene, gyógyszer csak a legvégső esetben. Abból is annyi van, és ki tudja, mikor találom meg a megfelelőt, és addig milyen mellékhatásokon megyek keresztül.
Jól vagyok. Vagy mégsem?
Evelin most úgy érzi, lassan kezd stabilizálódni a helyzete. Kezdek stabil kevert lenni, nagyjából 50-50% arányban van újra a rossz-jó érzelmi állapotok aránya egy nap, ami nálam már elfogadhatónak számít. A napi dolgokat már képes vagyok elvégezni itthon, nem árasztja el szemét/szennyes/rendetlenség a lakást, kezd élhető életem lenni újra, bár az emberekkel való kapcsolatom nem sokat változott, de szerintem ezzel nincs gond, jó ez így.
Sokszor amúgy pont a kettősség miatt nem csináltam semmit, amikor épp rossz volt a hangulatom, akkor annyira nem láttam értelmét semminek, hogy nem is kezdtem semmibe - amikor meg rám jött a hiperszuper ötperc, akkor meg annyi minden dolgom lett volna, hogy mire belekezdtem volna valamibe végre, addigra el is múlt a kedvem, és jött megint a rossz hangulat. Így elég nehéz élni, kellene egy plusz láb, amivel tudom rugdosni magam.
Evelinen kívül becslések szerint százezren élnek és küzdenek ezzel a betegséggel Magyarországon. A mániás depressziót jelenleg nem lehet gyógyítani, csak megfelelően kezelni. Vannak alternatív próbálkozások is. Számos természetgyógyászati szakvélemény szerint, az érintetteknek nagyon jót tehet, ha elkezdenek ismerkedni a buddhizmussal, hiszen ez a vallási irányzat a személyes lelket nem ismeri el, csak a tudatot, ami személyre szabott számítógépként működik, így az érzelmek is zabolázhatók benne.
Bipolaritás: A horror hullámvasútja
