Egy parkban találkozunk. Figyelek… jó játék kitalálni, a sok padon üldögélő ember közül vajon melyik lehet ő. Nem kell sokáig keresgélnem, sugárzó lénye odavonzza a tekintetemet. Szeme mélységet és nagyfokú érzékenységet tükröz. Úgy üdvözöljük egymást, mintha régi ismerősök volnánk, s aztán lassan belekezd élete nagy történetébe.
„Vegyésztechnikusként a gyógyszerkutatás területén dolgoztam. Mindig is érdekeltek a különböző vallások és a filozófiai kérdések, melyek ugyan távol estek természettudományos szakmámtól, az életemet mégis a halál közeli élményem változtatta meg 1986-ban.”
Felejthetetlen élmény volt!
Rákbetegként nagyon súlyos műtéten esett át. Az operáció sokáig tartott, mert egy megmagyarázhatatlan vérzés lépett fel, melyet az orvosoknak ideiglenesen sikerült elállítaniuk. Kivitték Ágnest a kórterembe, ahol tovább aludt, aludt és aludt… a délutános nővér vette észre, hogy baj van. Akkor már kómában volt, hajszál híján elvérzett. A szivárgó vérzés ugyanis nem állt el, csak évekkel később derült ki, hogy autoimmun betegség okozta a problémát. Mihelyst észlelte a nővér, azonnal jelezte az orvosnak. Eközben ő már messze járt…
„Felejthetetlen élmény volt – emlékszik vissza Ágnes –, hihetetlen békességet, fájdalomnélküliséget éreztem, valami egészen földöntúlit. Az alagútélményt – amelyről sok halál közeli élményt megtapasztalt ember beszél – úgy éltem meg, hogy még most is kiráz a hideg! Nagyon puha, nagyon meleg, bársonyos feketeséget érzékeltem. Nem is tudom szavakkal visszaadni, mert az egész nem anyagi volt. Hívogatott a fény, tudtam, hogy oda tartozom, oda kellene jutnom, hiszen ez az én valódi létezésem helye. De valamiért nem tudtam bekerülni a fénybe, s az alagútélmény egyik pillanatról a másikra abbamaradt. Hirtelen az ágyam fölött találtam magam, és láttam, hogy nagy sürgés-forgás kezdődik a megmentésemért.”
Itt egy pillanatra elgondolkodik, majd tovább folytatja: „Az eufóriás boldogságérzést kétszer is megszakította valamiféle düh, melyet az váltott ki, hogy nem jutottam el a fénybe, és az, hogy akárhogy is akartam, nem tudtam az emberekkel kommunikálni. Az ágy lábánál állt egy idős asszony, a szobatársam, aki sírva mondta: »milyen fiatal, milyen kár, hogy elveszítjük«. Azt gondoltam, miről beszél ez a néni?! Hiszen soha életemben nem voltam ilyen jól! Aztán valamiféle lökést éreztem, mintha visszapöccintettek volna. Iszonyatos fájdalom öntötte el a testemet, érzékeltem, hogy megint itt vagyok, s ez nagyon nagy szomorúsággal töltött el.”
Megváltozott az élete
Miután visszaérkezett, Ágnes megköszönte az ügyeletes orvosnak, hogy „visszapöccintette” erre az oldalra. A doktor nem tudta mire vélni a dolgot, de a többi munkatársa sem tudott mit kezdeni a halál közeli élménnyel. Így volt ez a családdal is, ezért aztán Ágnes egy ideig nem nagyon merte elmondani senkinek átlépése történetét.
Az élménynek azonban volt sok jó hozadéka. Elsőként mindjárt az, hogy tudatosodott benne, megszűnt a haláltól való félelme. Ennek azért is nagyon örült, mert gyerekkorától kezdve iszonyatosan félt a haldoklástól, a haláltól, már magától a szótól is. Annyira, hogyha gyászruhás embert látott a buszon vagy a villamoson, azonnal leszállt vagy arrébb állt.
Az egész életét megváltoztatta halál közeli élménye. Hirtelen a kezébe kerültek ezotériával, vallással kapcsolatos könyvek – köztük R. A. Moody Élet az élet után című könyve is. Miközben olvasta, megnyugodva állapította meg, hogy nem áll egyedül tapasztalásával. Ettől kezdve elkezdte keresni a hasonszőrű emberek társaságát. Aztán egyszer csak azt vette észre, hogy az akkoriban alakuló ezoterikus klubokban előadásokat tart a témáról.
A könyveket olvasva sokszor az volt az érzése, hogy a bennük leírtakat már tudja – hozott tudásként. Az előadásokon is, ha bárki kérdezett, mindig korrekt választ adott – Ágnes állítja, hogy ilyenkor nem ő válaszolt. Bekerült egy parapszichológiai akadémiára, ahol főként thanatológiával foglalkozott. Ettől kezdve megpróbált olyan embereknek segíteni, akik nem tudták feldolgozni a gyászt. Aztán elkerült a rákellenes ligához önkéntesnek, ahol haldoklókkal és azok családtagjaival beszélgetett az átlépésről.
„Olyannak szeretlek, amilyen vagy!”
Megváltozott a szeretethez való viszonya is. „Az a baj, hogy amit mi szeretetnek hívunk, az valójában nem az – állítja Ágnes. – Amikor az édesanya azt mondja a gyermekének, hogyha nem eszed meg a főzeléket, nem foglak szeretni, akkor nem a szeretetről beszél. Mert a valódi szeretet úgy működik, hogy olyannak szeretlek, amilyen vagy! Ez a feltétel nélküli szeretet, amely magasabb rendű, mint amit általában átélnek az emberek.
A férjemmel, aki már nincs köztünk, harminc évig éltem együtt. A mi három évtizedünk a szeretettel kapcsolatban úgy alakult, hogy az első tíz év rólam szólt, a második tíz évben a »mi«-n volt a hangsúly, a harmadik tíz évben pedig már a »te« volt a fontosabb. Amikor megtanultam igazán szeretni, akkor ment el.”
Elengedve
A férje rákban halt meg, rövid idő alatt vitte el a betegség. Az elengedésében Ágnest segítették extraszenz képességei. Ő meditációban, álomban kérdezett, a férje pedig válaszolt.
Az elengedéssel kapcsolatos egyik álmáról Ágnes így mesél:
„Hátizsákos turistaként várakoztam többedmagammal egy réten. Körülnéztem, hát a férjem, aki mindig az elsők között volt – turistákat tanított, túravezetőket képzett –, nem volt sehol. Kérdeztem a többiektől, hol van. Mire azt válaszolták: »Miért akarod, hogy itt legyen? Ő már olyan messziről jön vissza.« S valóban hat hegyen túlról érkezett, azt mondta, hogy fáradt, messziről jött… Erre én így szóltam: ne haragudj, többé nem hívlak!”
Félelem nélkül lépni át
Egyáltalán nem mindegy, hogyan éli meg valaki a halálát, félelemmel teli megy-e át, vagy pedig megnyugodva, mindent lerendezve, tudatosan kel át azon a bizonyos határvonalon. Jól tudván ezt Ágnes, önkéntesként nyújtott segítő kezet haldoklóknak. Édesanyját is ő segítette a nyugodt, békés átlépésben.
„Stroke-ja volt, olyan erős, hogy az arca teljesen eltorzult – emlékszik vissza az édesanyjával töltött utolsó napokra Ágnes. – Kórházban volt kivizsgáláson. Amikor megláttam, éreztem, a félelme nagyobb, mint a fájdalma. Nagyon vallásos, katolikus ember volt, ennek ellenére iszonyúan félt a haláltól. Még tudott beszélni, megkérdeztem, találkozott-e valakivel odaát… Azt mondta, hogy igen, az egyik testvérével meg a mamájával, de visszaküldték. Mondtam, hogy semmi baj, most itt vagy, és majd beszélgetünk.”
Szerette volna, hogy félelem nélkül menjen át a túlvilágra az édesanyja. Mint mondja, az ég kegyes volt hozzájuk, hiszen egy hetet kaptak.
„Minden alkalommal, amikor meglátogattam, elmondtam mindazt, amit a perzsa, az egyiptomi, a magyar és a tibeti halottaskönyvből megtanultam, és ami a szívem mélyéből jött: hogy mennyire nem kell félnie, hiszen ő most hazakerül, ha démonok, szörnyek jönnek, akkor azok a saját félelmei, keresnie kell a fényt, jó helyen lesz, és segítők várják.
A bocsánatkérés és a megbocsátás is nagyon fontos ilyenkor. Mondtam, hogy bocsáss meg nekünk, mama mindenért, amivel megbántottunk. Annyit tudott még mondani, hogy ő is bocsánatot kér. Az utolsó napon, a születésnapján meglátogattam. Hófehérben volt. Nagyon szép volt az arca, rózsaszín, nyugodt és kisimult. Mint egy királylány, aki fölébred, mert megcsókolja őt a királyfi. A bénulás teljesen eltűnt egy hét alatt. Az jutott eszembe, hogy ha 10-15 évig csak ezért tanultam és tapasztaltam meg dolgokat, hogy a mamát átsegítsem, már megérte!”
Kapcsolódó cikkünk:
