Az elmúlt napokban, hónapokban több probléma is adódott abban a budapesti óvodában, ahová kislányom is jár. Az egyik, ami leginkább elgondolkodtatott, egy autista kislány esete, aki az óvodába jár. A diagnózist ugyanis, miszerint speciális nevelési igényű, csak év közben állították fel, azonban az óvoda az alapító okirat szerint nem tudja ellátni ezeket a gyerekeket, így a következő évet már egy másik intézményben kell elkezdenie.
Az első kérdés, ami belém hasított, hogy milyen lehetőségei vannak az intézményvezetőnek, miket kell mérlegelnie ilyen esetekben, és persze, hogy a szülőnek milyen jogai vannak, és neki miket kell mérlegelnie, hogy a gyermek a legkisebb mértékben sem sérüljön a kialakult helyzetben. És mi a jó a többi gyereknek, mikor akadályozza őket vagy az óvónőket és egyáltalán az intézményt egy olyan kisgyerek, akinek az ellátására adott esetben nincsenek felkészülve.
Először is tisztáznunk kell az alapfogalmakat; a Közoktatási Törvény így határozza meg az SNI-s gyermek fogalmát (csak az idevágó részt idézzük).
121. § (1) E törvény alkalmazásában
29. sajátos nevelési igényű gyermek, tanuló: az a gyermek, tanuló, aki a szakértői és rehabilitációs bizottság szakvéleménye alapján
a) testi, érzékszervi, értelmi, beszédfogyatékos, autista, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos,
b) pszichés fejlődés zavarai miatt a nevelési, tanulási folyamatban tartósan és súlyosan akadályozott (pl. dyslexia, dysgraphia, dyscalculia, mutizmus, kóros hyperkinetikus vagy kóros aktivitászavar);
(9) Ha jogszabály az óvodai nevelésben részt vevő, a tanulói jogviszonyban, kollégiumi tagsági viszonyban álló vagy a képzési kötelezettséget teljesítő fogyatékos gyermek részére kedvezményt, juttatást, jogosultságot, kötelezettséget állapít meg, a fogyatékos gyermek, tanuló fogalom alatt a sajátos nevelési igényű gyermeket, tanulót kell érteni.
28. sajátos nevelési igényű neveléshez és oktatáshoz szükséges feltételek: a gyermek, tanuló külön óvodai neveléséhez, illetve iskolai neveléséhez és oktatásához, a sajátos nevelési igény típusának és súlyosságának megfelelő gyógypedagógus, konduktor foglalkoztatása, a neveléshez és oktatáshoz szükséges speciális tanterv, tankönyv és más segédletek; magánoktatáshoz, integrált óvodai neveléshez, iskolai neveléshez és oktatáshoz, a képzési kötelezettséghez, az illetékes szakértői bizottság által meghatározottak szerinti foglalkozáshoz szükséges szakirányú végzettségű gyógypedagógus foglalkoztatása; a foglalkozásokhoz szükséges speciális tanterv, tankönyv, valamint speciális gyógyászati és technikai eszközök; a gyermek, tanuló részére a szakértői és rehabilitációs bizottság által meghatározott szakmai szolgáltatások biztosítása.
Jelen cikk a bölcsődei és az óvodai intézményekre fókuszál, az iskolai helyzettől most eltekintünk. A legfontosabb szempont itt a 28. pontban foglaltak megléte vagy nem léte; nevezetesen, hogy az intézménynek biztosítania kell a személyi, tárgyi feltételeket az SNI-s gyermekek ellátására, integrált nevelésére.
Ellentmond egymásnak az elmélet és a gyakorlati feltételek hiánya
A helyzet azért nagyon nehéz, mert a legtöbb bölcsi és ovi egyáltalán nem rendelkezik a szükséges tárgyi, pláne személyi feltételekkel, nem jut pedagógiai asszisztens az SNI-s gyerek mellé, nincs plusz ember, nincs plusz idő, alig van plusz pénz és odafigyelés. Vagyis nagyjából az intézmények vezetőinek mérlegelésén, nyitottságán, szándékán múlik, mi lesz az ilyen gyerekekkel.
Mert integrált nevelés kell(enne), ez nem vitás. Erről kérdeztem meg Fukker Ágnes klinikai szakpszichológust, a VII. kerületi Pedagógiai Szakszolgálat munkatársát. Elmondta, hogy mind az SNI-s, mind a többségi gyermekek szempontjából a lehető legjobb dolog az integrált nevelés, szemben a szegregálttal, hiszen a gyerekek megtanulják az elfogadást, elsajátítják az empátia készségét, a segíteni akarást és tudást, és képesek mások fogyatékosságát vagy gyengeségét a megfelelő módon kezelni. Mindez természetesen attól is függ, hogy milyen mértékben sérült a gyermek.
Mint Fukker Ágnes kifejtette, tapasztalatai szerint Magyarországon sajnos a legritkább esetben biztosítottak a személyi és tárgyi feltételek az integrált bölcsődei és óvodai neveléshez. Az intézmény alapító okiratában szerepel, hogy az adott bölcsi vagy ovi készen áll-e SNI-s gyermekek ellátására, de az ezzel járó feltételeket nem szokták ellenőrizni.
A mi intézményvezetőnk egész konkrétan azzal dicsekedett, hogy egy ilyen irat csak copy/paste munka. Pedig az eredményes integrációhoz elengedhetetlenül fontosak lennének például a személyi feltételek, nevezetesen diplomás gyógypedagógus, konduktor munkája, akit vagy az adott intézmény foglalkoztat, vagy az utazó konduktori hálózat szakemberei vesznek részt a nevelésben.
Fukker elmondta; egy 20 fős óvodai csoport maximum 2 SNI-s gyereket „bír el”, de sok esetben ennél jóval több ilyen gyereket „söpörnek be” egy-egy közösségbe, ami már természetesen hátrányokkal járhat mind az SNI-s gyerekek, mind a többségi gyerekek szempontjából.
Azt is tudni kell, hogy egy SNI-s gyermek – attól függ, hogy milyen mértékben sérült – a csoportlétszám szempontjából -„kettőt vagy hármat ér”. Ez tükrözi azt, hogy sokkal többet kell foglalkozni ezekkel a gyerekekkel, és ezért lesz kisebb a csoportlétszám, ha SNI-s gyerekek vannak a csoportban.
Ma Magyarországon a sikeres integráció feltételei csak elvétve adottak, így eshetett meg például az az eset is, amikor lányomat, Annát még bölcsődébe szoktattam; a beszoktatás első napján a gyerekek az udvaron játszottak, én még végig Anna mellett voltam, és ekkor feltűnt egy kislány, aki az udvari kintlét alatt végig az ajtó kilincsébe kapaszkodva zokogott, és próbálta rávenni először a gondozónőket, majd engem is, hogy engedjék be az épületbe.
Megkérdeztem a nevelőket, hogy mi lehet a probléma, mivel a kislány nem tudott válaszolni a kérdéseimre; ők elmondták, hogy a kislány autista, és utál kint lenni az udvaron, de nincs elég nevelő, akik közül be tudna menni valaki a kislánnyal, ezért sajnos neki is kint kell lennie a többiekkel, annak ellenére, hogy egy órán keresztül zokogva csimpaszkodott a kilincsbe. Szívszaggató érzés volt. Nesze neked, integrált nevelés!
Több gyógy-és óvodapedagógus véleményét is kikértem, és az egybehangzó válasz az volt, hogy az egyetlen és üdvözítő megoldás az integrált nevelés lenne, de sajnos amíg ennek nincsenek meg a feltételei, addig az itthon folyó integráció csak nevében az, ami mind az SNI-s gyerekek, mind a szülők, mind a többségi gyerekek szempontjából aggályos.
És amíg ez a helyzet megoldatlan, addig sajnos mindennaposak lesznek azok a problémák, hogy az állandóan foglalkoztatott gyógypedagógusok hiánya miatt az SNI-s gyermek egy integrált csoportban is perifériára szorul, vagy a nevelőknek dönteniük kell, „melyik ujjukba harapnak”; kivel foglalkoznak többet – az SNI-s gyerekekkel, vagy a többi gyerekkel. Valaki óhatatlanul megsínyli a helyzetet.
És a cikk elején felvetett kérdésre visszatérve; mivel a kislányról csak az óvodai felvétel után bizonyosodott be, hogy autista, az önkormányzat kötelezte a szülőket, hogy másik intézményben kezdjék meg az új nevelési évet, és ők jelöltek ki egy másik óvodát, ahova a szülők viszont nem szerették volna a kislányt átvinni. Ekkor kezdődött a szülők keresése. Szerencsére végül segítőkészen állt mindenki az ügyhöz; mind az önkormányzat, mind az intézmény vezetője, mind pedig az óvónők, akik még év közben olyan továbbképzésre is elmentek, amelyen az autista gyerekek ellátásáról tanultak, tájékozódtak, hogy amíg a kislány átkerül egy másik óvodába, addig is szakszerűen tudják kezelni a helyzetet.
Ami tehát kiderült; a törvényi szabályozások között – ahogy általában lenni szokott – egy kicsit mindig elveszik az egyén, de ha az adott helyzetben lévő emberek összefognak, és pozitívan állnak az ügyhöz, lehet jó megoldás. Ebben a konkrét helyzetben is ez történt; az önkormányzat, az óvónők, az intézményvezető és a szülők közös erőfeszítéseivel sikerült egy új, integrációra felkészült óvodát találni a kislánynak, aki szeptembertől már oda fog járni, és az intézmény már szakszerű ellátást tud biztosítani neki.
