A Huffposton találtuk Leigh Anderson egyik írását, amiről úgy gondoltuk, hogy a legtöbb anyukát érdekelheti -- aki azzal küzd, hogy a gyereke nem hajlandó semmit megenni. Szóval ha elege van a sok könyörgésből, a „játékos” etetésből, és abból, hogy gyereke hülyét csinál önből, olvassa el hogy mit tanácsol egy anyuka, akinek arannyá változott az élete, miután rátalált egy nagyon hasznos rendszerre.
Sikeresen abszolválta mind a két gyermekénél, és ma már nyugodtan eheti meg vacsoráját úgy, hogy közben nem azt lesi, hogy a gyerek evett-e egyáltalán valamit. Tényleg hasznos írás, és így talán nem fog többet aggódni azon, hogy a gyereke nem eszik semmit vacsorára.
„Amikor az idősebbik fiam 18 hónapos volt, egyszerűen nem evett meg semmit, amit elé tettem. Elutasította a zöldséget és a gyümölcsöt is. Folyamatosan válogatott, és csak a szekrényre mutogatott, amiben a kekszek és a kenyér volt.
Úgy éreztem, mintha egy „Vikinget” etetnék - nem kell más, csak egy hordó sör, meg a skorbut. Kétségbeesésemben, a rántottába és a smoothiek-ba zöldséget rejtettem, plusz rohangáltam utána a házban egy kanál borsóval. Minden vacsoraidőnél azt éreztem, mintha egy borjút próbálnék kötélen odavonszolni, aki rázza a fejét, és minden alkalommal mikor elvétem a dolgot, ő csak áll és belevigyorog a képembe.
Az egyik barátnőmnek panaszkodtam erről, akinek már van egy 6 éves lánya. „Tudom miről beszélsz” - jött a válasz. Naná, hogy tudja, neki is van gyereke. „Tegnap este, Ava tésztát kért vacsorára, szóval elkészítettem neki, amit ő rendre ott is hagyott. Aztán azt mondta szójababot kér, úgyhogy megcsináltam neki azt is. És persze, hogy hozzá sem nyúlt. A következő kérése bagel volt. Nyilván azt is megcsináltam, és persze egy falatot sem evett belőle. El tudod hinni?”
Azonnal láttam magam előtt, hogy a következő 10 évben mi vár rám. Három különböző kibaszott ételt készített el?! Még én is, a trükkjeimmel és behízelgésemmel együtt is látom, hogy az teljesen fölösleges volt. Utáltam a vacsoraidőt, amikor kérvényt kellett benyújtani a gyerekhez, hogy csak még egy falatot nyeljen le, aztán meg jöhet a jutalom desszert. Már így is idiótának éreztem magam. Eszem ágában sem volt folytatni ezt az utat, vagy még lejjebbre menni egy 6 évessel, 10 évessel, vagy akár egy Isten ments, tinédzserrel.
Valahogy belebotlottam Ellyn Satter, „Child of Mine:Feeding with love and Good Sense” című könyvébe, és a szó szoros értelmében ez egy sorsfordító olvasmány volt. Satter, bejegyzett dietetikus, táplálkozási és a családi terapeuta, aki a felelősség megosztást népszerűsíti étkezés terén: a szülő eldönti, hogy mikor, mit, hol egyen a gyerek, aztán a gyerek eldönti, hogy mennyit akar enni.
És ez úgy működött, mint a karikacsapás -- úgy tűnt el a dráma vacsora alatt, mint ahogyan a lufiból a levegő. Megcsináltam az ételt, a gyerek elé raktam, és annyit evett, amennyit akart, én meg egy szót sem szóltam. Nincsen másik opció, és ezt már ő is nagyon jól megtanulta a két év alatt.
A fiam majdnem öt éves most. Még mindig jobban kedveli a húst és a kenyeret, mint például a gyümölcsöt vagy a zöldséget, de mivel leálltam az erőltetéssel meg az alkudozással, már több zöldséget megkóstolt önként, mint amennyit valaha gondoltam volna. Olyan dolgokat szeret, amikről nem is feltételeztem volna: lencsefőzelék, barna rizs, cukkini, bazsalikomleve, zöldbab és sült brokkoli. Viszont olyanokat nem szeret, amikről azt gondoltam, mindenki szereti, mint például a lasagne. És igen, néha a vacsora „gyerekétel” -- csirkefalatkák vagy pizza, mert ezek a kedvencei. Néha pad thai, ez az én kedvencem, mert Satter szerint jó, ha a gyerek látja, hogy a szülő és a gyerek is megkaphatja alkalmanként amit kedvel.
Satter népszerűsíti a „családi vacsorákat”, amikor a szülő és a gyerek együtt eszik, így a gyerek láthatja, amint szülei élvezettel fogyasztják a különböző (egészséges) ételeket.
Természetesen azért van mindig valami olyan a tányéron, amiről tudom, hogy biztosan meg fogja enni a gyerek, mint a rizs, gyümölcs, vagy a kenyér, szóval az új ízek a régi, ismerős ízek mellé társulnak. Nem kell erőltetni a gyereket, hogy „csak kóstold meg”, vagy „csak még egy falatot egyél”. A desszertet meg nem olyan arányban kapja, amennyi főételt megeszik. Egyébként is ritkán eszünk desszertet, általában délután kényeztetjük magunkat édességgel. De ha mégis kerül desszert az asztalra, követem Satter instrukcióit, hagyom, hogy a desszerttel kezdjen, utána meg eszik a vacsorájából is.
Szóval mi a varázsige? „You don't have to eat it”, vagyis: „nem kell megenned”.
Ez az új rendszer természetesen nem jelenti azt, hogy a gyerek soha nem fogja nemtetszését kifejezni az étellel kapcsolatban, vagy, hogy mindent meg fog enni. De ezzel nincs semmi baj. Minden alkalommal, amikor „fújjog” az ételre, vagy azt mondja nem akarja megenni, csak nyugodtan annyit mondok neki: „nem kell megenned” és ezzel már söpröm is be az adagját a saját tányéromba.
A legnagyobb szó mégis az, hogy a szakértő tanácsai engedélyt adtak arra, hogy ne csesztessem a fiamat, hogy egyen, illetve leállhattam annak a megfigyelésével, hogy mit eszik -- hiszen mindig meglehetősen egészséges és változatos étel kerül az asztalra, és így simán tudok vacsorázni, míg ő eldönti, hogy eszik-e, vagy sem. Nincs a fejemben lista arról, hogy a gyerekem mit enne meg.
Azt főzök, amit enni akarok, és ha a gyerek nem akarja megkóstolni, mint például egyik este a rakott tököt kolbásszal, ott volt az étel mellett a fokhagymás kenyér is a tányéron, illetve répa a salátából, és tettem pár szelet almát is mindenki tányérjára. Talán megkóstolja, talán meg csak a huszadik alkalomra fogja megkóstolni, de ezzel egy időben, én élvezem a vacsorámat, a kisebbik fiam meg megeszi a kolbászt és a tököt és így nem megy kárba semmi.
Ez az eljárás teljesen kiküszöböli a harcot, hogy rávegyük a gyereket az evésre, plusz, lehetővé teszi a gyereknek, hogy figyelmet fordítson szervezetére, hogy mikor érzi magát jóllakottnak. Így derült ki, hogy a fiam nem igazán eszik sokat vacsorára, teljesen mindegy, hogy mit teszek elé az asztalra. Egyszerűen csak nem éhes már kora este. Úgyhogy megpróbálom a korábbi étkezésekbe tápláló ételek kerüljenek, így nem aggódom a vacsora miatt.
Természetesen, ez nem a tökéletes megoldás. Egy csomó étel amit elkészítek, nem hozza lázba a többieket. Jó lenne, ha mindannyian egy kicsit jobban állnánk az új ételekhez. És persze, a családi vacsora sem kivitelezhető minden este, néha csak az egyik szülő eszik a gyerekkel, de az is előfordul, hogy egy sem, mert sokszor nem vagyok éhes, amikor a gyerekeknek vacsoraidő van.
De általánosságban, a rendszer egészen jól működött. Leállít minket abban, hogy az étel jutalom, vagy büntetés legyen, ezáltal egy életre megváltoztatja a „jó étel” és „rossz étel” fogalmát. Nem kell lenyelnie a kínai kelt, hogy kaphasson fagylaltot, és nem kényszerítjük rá, hogy figyelmen kívül hagyja ha már jóllakottnak érzi magát.
A „nem kell megenned”, szelíd hangon mondva, semmilyen neheztelés nélkül, teljesen megváltoztatta az életemet. A második fiamnál is használom, aki most totyogó és abszolút sikeres a rendszer. Néha, a kicsi sem eszik semmit vacsorára, ilyenkor hajlok rá, hogy beletömjek pár kanál ételt amíg a tévét nézi, de aztán visszafogom magam. Úgy értem, nem kell ennie, ha nem akar.”
