Egy ideje közösségi oldalakon kering egy írás, ami egy brit dada azzal kapcsolatos véleményét foglalja össze, miért van válságban ma a gyereknevelés. Ennek több pontja van, ami megvitatásra érdemes. Először is, tényleg inkább válságban van-e ma a nevelés, mint korábbi időkben, vagy csak hajlamosak vagyunk azt hinni, régen minden jobb volt? De az egyik érdekes téma, hogy felhívja a figyelmet: régen természetes volt, hogy más is rászólhat a gyerekre, nevelheti, ha szükséges, míg ma kikérik maguknak a szülők az ilyesmit.
Hogy a régen és a most között mi a tényleges különbség, nem fogjuk kinyomozni, de érdemes elmerengeni, mi az oka, ha nem szeretjük, hogy mások próbálják nevelni a gyerekünket, és tényleg baj-e, ha így van.
Olyan helyzetekről van szó, hogy az utcán rászól a felnőtt a szemetelő gyerekre, rendre utasítja a buszon a hangoskodókat az idegen néni, bácsi. A szerző szerint azért nem tolerálják ezt manapság a szülők, mert mindenki azt hiszi, tökéletes a gyermeke, így személyes sértésként fogja fel az okítást. Átfogalmazva: eszerint ma nárcisztikusabbak az emberek, nem viselik el a kritikát, és egy idegentől jövő visszajelzést úgy vesznek, mintha ők maguk kapták volna.
Természetesen létező jelenség, amiről a dada beszél, azonban vannak más okai is annak, hogy nem mindig vagyunk nyitottak ismeretlen felnőttek nevelési törekvéseire. És ezek között előfordulnak olyan szempontok is, amik érthetők és jogosak.
Tegyük fel, hogy egyre kevésbé szeretjük, ha más rászól a gyerekünkre. Emögött húzódik egy tiszteletre méltó változás is, méghozzá az, hogy a gyermeket is teljes értékűnek tekintjük, és ahogy saját magunkkal szemben elvárunk bizonyos udvarias távolságtartást, miközben utazunk a tömött villamoson, ugyanezt gyermekünkkel szemben is megköveteljük.
Ha valakire rászólok, hogy ne így álljon, hanem úgy, egyen vagy ne egyen stb., akkor személyes kontaktust kezdeményezek vele, amit egy felnőtt el tud hárítani, ha kellemetlen számára. A gyermeknek még nem feltétlenül vannak meg ezek a készségei, azaz nem biztos, hogy udvariasan rövidre tudja zárni a nem kívánt társalgást, ilyen értelemben sokkal kiszolgáltatottabb az idegenek közeledésével szemben.
Ez nem is lenne baj, ha kiindulhatnánk abból, hogy nyilván csak akkor szól valaki a gyermekre, ha valami rosszat tesz, és a felnőtt bizonyára jól látja a helyzetet, és helyes irányba tereli a rosszalkodó csemetét. Azonban egy nagyobb városban senki sem hiszi, hogy minden idegen vele azonos értékeket vall, és olyasmiért szól, amit ő is helytelenítene. Sajnos azt sem mondhatjuk, hogy a felnőttek többsége jó példát mutat a porontynak, így minden erkölcsi alapja megvan a nevelésre.
A legtöbb szülő nem azért nem szereti, ha idegenek instruálják gyermekét, mert ezzel sérülnek a nárcisztikus érzései, hanem mert szeretné, ha nyugodtan, konfliktus és probléma nélkül hazaérne a csemete, és ebben nem biztos, hogy segít az ismeretlen járókelő beavatkozása.
Példa erre, mikor a tízéves fiúcskát határozottan felszólította egy néni a trolin, hogy adja át a helyét. A gyerek át is adta, mert nem mert ellent mondani. A baj csak az, hogy lázas beteg volt. Bár sokat beszélnek arról, hogy a mai fiatalok sokkal merészebbek, már-már szemtelenek, a valóságban nem biztos, hogy egy felnőttel szemben ki tudnak állni magukért. Ha valakit meg akarunk kérni, adja át a helyét, korrektebb felnőttet kérni, mert ő szabadon mondhat igent vagy nemet, egy gyerek viszont nem biztos, hogy el tudja mondani, hogy az iskolatáskájától már fáj a háta, nincs jól, mert nem aludt éjjel, és bocsánat, de most ülve maradna. Nem csak azért ülhet egy gyermek, mert neveletlen és figyelmetlen...
Ahogy az sem biztos, hogy a másik ember nevelési elvei egybeesnek a szülőkével. Például nem mindenki gondolja úgy, hogy a gyermeknek ugyanúgy jár az udvarias hangnem, mint a felnőttnek. Azonban a szülők egy része így neveli a gyermekét, így történhetett, hogy először nem is értette a mondatot a kislány, ami úgy hangzott el a közértben, hogy „Vigyázz innen!”, a kutyáját kikötni készülő hölgytől. Elkezdte magyarázni, hogy nem tud rá vigyázni, mert majd el kell mennie, aztán megértette, nem ez volt a „kérés”.
Ahogy az is kulturális különbségekre utalt, mikor szóváltásba keveredett egy hatvan év körüli és egy huszonéves nő, a fiatalabb pedig megkérte az idősebbet, legyen szíves, ne tegezze. Mire ő felháborodva felelte: „a lányom lehetnél, tegezlek, ha akarlak”. Ezt a nézetet valószínűleg az illemtan szakértői sem erősítették volna meg, de az is valószínű, hogy a fiatalabbat úgy nevelték, két idegen felnőtt megtiszteli egymást azzal, hogy magázódnak, még ha nagy is a korkülönbség. Ha az idősebb mégis tegeződik, azzal felajánlotta a tegeződést. De a vita hangulatából világos volt, itt nem erről van szó.
Sokan mondják, a mai fiatalok milyen neveletlenek, szemtelenek. A szocializáltság és a másikra való odafigyelés, vagy ezek hiánya azonban nem életkori sajátosság. Minden korosztályban találhatunk jó és rossz példákat rá. Nem biztos, hogy baj, ha mértékletességet várunk egymástól gyermekeink nevelését illetően, és ha mi magunk is csak nagyon szükség esetben próbáljuk terelgeti más gyerekét.
Természetesen ez nem a szélsőséges példákra vonatkozik: ha egy csapat kamasz molesztál valakit, nyilván fel kell lépni ellene, az agresszió, egyértelmű durvaság más lapra tartozik. Azonban, ami a hétköznapi helyzeteket illeti: inkább próbáljunk vigyázni a gyerekekre, a nevelést pedig hagyjuk a szülőre, pedagógusra.
Cziglán Karolina
pszichológus
