Mit gondolnak, mennyire gyakori a vetélés? Hány kihordott terhességre hány elvesztett baba esik átlagosan? És azok a nők, akik elvetélnek, miért vetélnek el? Túl sok forró fürdőt vettek? Stresszes a munkájuk? Isznak, dohányoznak, túlsúlyosak, túl vékonyak, túl sokat sportolnak vagy éppen nem mozognak eleget? Túl fiatalon estek teherbe, túl öregen?
Egy friss felmérés szerint ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban legtöbbünknek van valami elképzelése, csakhogy az elképzelés többnyire köszönőviszonyban sincs a valóságban. A vetélés ugyanis sokkal gyakoribb, mint gondolnánk, és az esetek túlnyomó többségében nem a nő életmódja felelős a problémáért.
A felmérés eredménye szerint rendkívül elterjedtek a vetéléssel kapcsolatos tévhitek: az átlagember szerint a vetélések igen ritkák, és sokak szerint valamilyen életmódbeli tényező tehető értük felelőssé. Ezeket a tévhiteket ráadásul az érintetek is gyakran osztják, azaz a kisbabájukat elvesztő nők tévesen úgy gondolják, ilyen csak velük történik, felelősnek gondolják magukat érte, bűntudatot és szégyent éreznek a magzat elvesztése miatt.
Ehhez képest a valóságban például az USA-ban évi körülbelül egymillió vetélés történik. De mondunk meglepőbb és a gyakorlatban könnyebben értelmezhető számot is: minden negyedik terhesség végződik vetéléssel, az esetek felében olyan korai vetéléssel, hogy a nő még nem is jön rá, hogy terhes. Miközben a felmérésben részt vevők több mint fele szerint a terhességeknek kevesebb mint egyhuszadánál történik vetélés.
A válaszadók között nők és férfiak körülbelül ugyanolyan arányban szerepeltek. A válaszok között nemi különbségek is voltak: több mint kétszer annyi férfi gondolta úgy, hogy a vetélések fő oka a nő életmódjában keresendő, mint amennyi nő gondolta ugyanezt.
Genetika, betegségek – de ki a felelős?
A szakértők szerint a vetélés valamiért még mindig tabunak számít, az érintettek sem szeretnek nyilvánosan beszélni róla, és a médiában is alig esik szó erről a nehéz témáról. Részben ennek tudható be a problémát övező tudatlanság. A felmérésben a válaszadók 22 százaléka szerint a vetélések egyetlen, fő oka a nő életmódjában keresendő: dohányzott, drogozott vagy ivott, és ezért vesztette el babáját.
Ezek az okok természetesen léteznek, csak éppen van egy másik, jóval gyakoribb ok is a vetélések mögött: az esetek több mint 60 százalékában a magzat elvesztése genetikai okokból történik. Mit jelent ez? Azt, hogy a megtermékenyült petesejt ugyan elkezd fejlődni, de az embrionális fejlődés egy pontján nyilvánvalóvá válik, hogy olyan genetikai abnormalitásokat, kromoszómahibákat vagy más génhibákat hordoz, ami miatt életképtelen, és ez a rendellenesség véget vet a terhességnek.
A vetélések további okai között szerepelhetnek az anya egyes betegségei: a méh alakjának rendellenességei, hormonális, például pajzsmirigyhormon-betegségek, autoimmun zavarok.
Mi ezzel a probléma? Miért kellene tisztában lennünk a vetélések okaival, ha nem vagyunk szülész-nőgyógyászok? Például azért, mert az efféle tévhitek miatt felesleges szenvedésnek teszik ki magukat az érintetteket.
A vetélést elszenvedő nők ugyanis gyakran egyedül érzik magukat, úgy érzik, nem oszthatják meg problémájukat a külvilággal, szégyellik, ami történt, hiszen magukat hibáztatják, és a környezetük is hajlamos őket hibáztatni. Vagy ha nem is egyből hibáztatják, azért páran biztosan megkérdezik, hogy dehát mit csináltál? Csak nem az a kismamatorna volt a baj? Vagy a repülőút? Vagy a wellnesshétvége? Vagy a veszekedés a férjeddel? Vagy a hülye főnököd? Mondtam, hogy jobban kell vigyázni magadra!
Azt kapod, amit megérdemelsz?
Ezeket a feltételezéseket a környezetünk nem gonoszságból gyártja: a szociológusok és pszichológusok előtt ugyanis már egy ideje jól ismert az úgynevezett igazságos világ-teória (just-world hypothesis). Azt a mélyen gyökerező hitünket jelenti, hogy az élet úgy nagyjából azért mégiscsak igazságos, magyarul ok nélkül nem történnek szörnyűségek.
Ennek a hiedelemnek énvédő szerepe van: nem lenne jó abban a hitben élni, hogy mindenféle ok nélkül bármikor bárkivel történhet valami rettenetes, megerőszakolhatják, meghalhat rákban, elveszítheti a babáját. Ezért jobban szeretjük azt gondolni, hogy csak azokat erőszakolják meg, akik részegen, rövid ruhában idegenekkel flörtölnek, csak azok halnak meg rákban, akik dohányoznak, és csak azok veszítik el a babájukat, akik vedelnek, vagy legalábbis súlyzóznak terhesen.
Az igazságos világ-teória persze tévedés, hiszen az élet tragédiáinak egy része kivédhető, vagy legalábbis csökkenthetjük a valószínűségét (kisebb eséllyel halunk meg autóbalesetben, ha nem ülünk kocsiba), ugyanakkor egy jelentős részüket nem lehet biztonsággal kivédeni. Sajnos egészséges életmódot folytató, családos emberek is meghalnak rákban, akkor is lehetsz nemi erőszak áldozata, ha nadrágban vagy és nem keresed a bajt, és a legnagyobb óvatosság ellenére is elvesztheti az ember a nemrég megfogant magzatát.
Az igazságos világ-teória ezáltal kétélű fegyver: részben megvéd minket attól, hogy állandóan a véletlenül bekövetkező szörnyűségektől kelljen parázni, másrészt viszont igen könnyen átfordulhat áldozathibáztatásba. Az ismeretlen kromoszómaeltérés vagy éppen autoimmun betegség következtében babájukat elvesztett nőket pedig hiba lenne ilyesminek kitenni.
Egyedül gyászolnak
A válaszadók között olyanok is szerepeltek, akik (vagy párjuk) már elszenvedett vetélést. Ezeknek a résztvevőknek körülbelül fele számolt be bűntudatról, úgy érezték, ők rontottak el valamit, egyedül érezték magukat, és mintegy harmaduk kifejezetten szégyellte a történteket. Az amerikai felmérés résztvevőinek 45 százaléka érezte úgy, hogy a vetélést követően megfelelő fizikai és érzelmi támogatást kaptak az egészségügyi személyzettől – hazai adataink erről a kérdésről nem állnak rendelkezésre.
Tapasztalataink szerint egyébként már sok kórház szülészeti, nőgyógyászati osztályán van pszichológus, akivel elvileg lehetne beszélni a vetélés okozat gyászról, csakhogy ezt kevesen veszik igénybe – gyakran sem a kezelőorvosnak, sem a páciensnek nem jut eszébe a lehetőség, vagy azzal az előítélettel élnek, hogy a pszichológus a bolondoknak való.
A vetélés és az azt követő egészségügyi ellátás megélését gyakran az is nehezíti, hogy a legtöbb kórházban különféle páciensek fekszenek a nőgyógyászati osztályokon, ezért még odafigyelő személyzet esetén is érezheti úgy a vetélésen átesett nő, hogy folyton boldogan mosolygó kismamákba botlik.
Márpedig a vetélés okozta gyász hasonló gyászreakció, mint a szeretteink halálakor érzett gyász. Vannak különbségek is: a szokványos gyásszal ellentétben sokkal kevesebb fogódzót kap az érintett a gyászmunkához. A gyászolás során ugyanis gyakran felidézzük az elvesztett személy arcát, a közös jó és rossz élményeinket, a hangját, kezünkbe vesszük a ruháit, tárgyait – ezek a lépcsőfokok mind segítenek a gyászfeldolgozásban.
Vetélés esetén ezek legtöbbje kiesik, hiszen maximum egy ultrahangkép, meg néhány sosem hordott gyerekruha lehet a kezünkben, ami nem túl sok fogódzó. A kismama számára a vetélés egy kicsit olyan érzés is, mint amikor saját testrészét veszíti el az ember, hiszen ezek a ponton az anya és a magzat fizikailag is egy egységet képez.
Megkérdőjeleződhet az érintett nő saját nőiességébe, szülői képességeibe vetett hite, előfordulhat, hogy kételkedni kezd abban, egyáltalán alkalmas-e anyának, de dominálhat a bűntudat vagy az önvád is. Mivel az elvesztett magzatot a környezet nem ismerte, a szokásos gyász során kapott társas támogatás mértéke is kisebb: szeretett nagynénénk elvesztésekor sírhatunk együtt annak férjével, gyerekeivel, barátaival, felidézhetjük a közös emlékeket és támogathatjuk egymást, de a magzatot csak az őt elvesztő anyuka és maximum az apuka „ismerte".
A vetélés okozta gyászfolyamat a fentiek miatt nagyon megterhelő és nehéz időszak az érintettek számára, ezért is fontos, hogy tévhitekkel, téves információkkal ne súlyosbítsunk a helyzetükön.
