Sok anya számára ismerős a gyomorszorító érzés, a szorongással vegyes bűntudat, amit röviden csak úgy fogalmazhatnánk meg, hogy „szaranyaérzés”. Kicsit olyan, mint egy árny, ami követ, és nem tudja az ember, joga van-e egy határozott mozdulattal elhessenteni, kihúzni magát, és mély levegőt véve azt mondani: ennek a gyereknek én vagyok a legjobb anya, minden hibámmal együtt!
Ez a kétely, ez a bűntudat nagyon különböző helyzetekben jelentkezhet. Van, akiben az okozza, hogy visszament dolgozni, és milyen anya az olyan, aki intézményre bízza a gyerekét, pláne, ha még meri is élvezni a munkával töltött órákat. Másban az, hogy nem elég türelmes a gyerekkel, túl hamar felpaprikázza magát. Van, aki úgy érzi, unalmas életet tud csak nyújtani, mert nem pattannak ki izgalmas mesék a fejéből, és kevés az ötlete, mit lehetne alkotni az őszi termésekből. Az anyákban az a közös, hogy mind azt hiszik, keveset adnak a gyereknek, és ez az ő hibájuk.
Mielőtt ki-ki kétségbeesne a saját elégtelensége miatt, nézzen rá egy kicsit messzibb perspektívából a helyzetre. Tökéletlen világba születünk mindannyian, sok szempontból nem gyerekre szabottba, nem emberre szabottba.
Nem igazán a gyerek vagy az anya igényeihez illeszkedő helyzet, mikor a nap nagyját külön töltik, csak este találkoznak munka után, fáradtan, ahogy az sem, ha ketten töltik, és az anyának kellene kielégíteni a gyerek minden igényét, minden ingert biztosítani, miközben ő totális ingermegvonásban van.
Elképzelhetünk egy ideális világot, amihez bizonyos korok életformái talán közelebb álltak, de bizonyára mindegyiknek megvolt a maga árnyoldala is. Talán a törzsi társadalmaké lehetett közel az emberi szükségletekhez, amikor együtt is volt anya és gyermek, kapcsolatban is voltak, de az anya számára is ment az élet a normális mederben, végezte a különféle teendőket, elérték a szokásos társas és egyéb ingerek, és a gyerekkel is sokan foglalkoztak, és ott voltak más gyerekek is. Ezeket az anyákat kevesebb kétely gyötörhette.
Mindez csak álmodozás, ami leginkább arra szolgál, hogy belegondoljunk, bárhogy is lehetett rég (ezt aligha tudjuk a jelenből reálisan megítélni), egy biztos: nem az anya tehet arról, hogy képtelen ideális életformát biztosítani a családnak, hogy ő is, a gyerek is a Földre született, nem a Paradicsomba.
Ez persze nem űzi el a sokkal személyesebb, sokkal mélyebben lakozó kételyt. Az is ugyanilyen adottság, hogy az ember maga is tökéletlen. Tele vagyunk sebzettséggel: sebekkel a gyerekkorunkból, a világ kiszámíthatatlanságából, igazságtalanságából, olykor lelketlenségéből fakadóan.
Az ember a saját sebeit megpróbálja gyógyítgatni, gyógyíttatni, egymásét gyógyítjuk, elfogadjuk őket. Már egész jól állunk ezzel, mikor jön az igazán fájó élmény: a világra, hozzánk jött egy kisember, akit tökéletesnek látunk, önfeledten tud örülni, bízik, nincs benne semmi keserűség, és megtapasztaljuk, hogy mi magunk okozzuk a sebeit nap, mint nap, és nem tudjuk nem okozni.
A legjobb anya sincs mindig ott, mikor a gyermeke igényelné, ő is felcsattan, ha ingerült, félreérti a gyereket, olykor igazságtalan vele, és csak utólag eszmél rá. Ennek így kell lennie. Mi magunk tesszük ezt azzal, akinek azt kívánjuk, hogy csak jó érje egész életében, és hiába fáj, nem tudjuk nem tenni, hiszen nem tudunk nem hibázni.
Szoktunk arról sokat beszélni, hogyan lehetünk egy kicsivel jobbak, és ez fontos, ezért mindig érdemes dolgozni, hogy egy picivel kevesebb legyen a bánnivalónk. De elfogyni sosem fog. Ezért még fontosabb, hogy másképp is tekintsünk az anya-gyerek kapcsolatra! Nemcsak, mint minősítendő teljesítményre, feladatra, amit lehet jól meg rosszul végezni. Hanem mint találkozásra, ahol maga a kapcsolat a lényeg, hogy együtt vannak egy életszakaszon, hogy elkísérik egymást, együtt élnek át sok mindent, tanulnak egymástól.
Ha valakinek szófogadatlan a gyereke, az bosszantó, de ha tragikusan elveszti, teljesen lényegtelennek tűnik ez a tulajdonság: fáj a hiánya. Ha valaki visszagondol elhunyt édesanyjára, könnyen megbocsátja a konfliktusokat, de fáj, ha úgy érzi, sosem voltak igazán közel egymáshoz, azaz nem voltak kapcsolatban. A nem szaranyát a szartól az különbözteti meg, hogy szeretetkapcsolatban lehet vele lenni.
Az anyának önmaga elfogadásában segíthet, ha felidézi a pillanatot, amikor igent mondott a gyerek érkezésére. Arra, hogy „szülessen meg, bár nem tudom, ki lesz ő, milyen lesz, de ő lesz az én gyerekem”. És mekkora elfogadás, ha valakinek szemébe nézek egy gyerekotthonban, akinek hozzám hasonlóan szintén van már valamilyen múltja, és azt mondom magamban: igen, a gyerekem vagy!
Ezekre a pillanatokra könnyen visszaemlékszik az ember meleg szívvel, csak azt felejti el: akkor saját magára is igent mondott, mint anyára. „Vagyok amilyen, ilyen sebzett, tökéletlen ember, de én leszek, én vagyok az anyád!” Ezzel meghoztunk egy döntést, hogy elfogadjuk magunkat esendőségeinkkel együtt, és egy másfajta, nem hétköznapi értelemben mégis tökéletesnek tekintjük a kapcsolatot a gyerekünkkel. Minden hányadtatással, közösen megélt fájdalommal, nehézséggel, és persze örömmel együtt.
Cziglán Karolina
pszichológus
