A válás ezer érzelmi és gyakorlati kérdést vet fel, ezek közül az egyik legfontosabb a gyermekfelügyelet eldöntése: hogyan osztozzanak a szülők a gyermekkel töltött időn. Nincs egy általános jó megoldás, hiszen a helyes döntés nagyban múlik a gyerek vagy gyerekek és a szülők addigi kapcsolatán, és persze az apa és anya életformáján is: ki mit tud megoldani.
Nyilván az lenne az ideális, ha mindkét szülőnek valós, tartalmas kapcsolata lenne a gyerekekkel, és ennek megfelelően elképzelhetetlen lenne bármelyikük számára, hogy jó másfél hétig ne lássa gyerekeit, de nem az ideálisból, hanem a valóságból érdemes kiindulni. Vannak családok, ahol az apával töltendő kéthetente egy hétvége is zavarba ejti az apát és a gyermeket egyaránt, hiszen korábban sosem fordult elő, hogy akár egy fél napot együtt lettek volna.
Gyakori érv a közös felügyelettel szemben, hogy nem jó „rángatni” a gyereket, legyen egy biztos pont az életében, ahol általában alszik, ami az otthona. Erre is igaz, hogy nem az ideálisból, hanem a valósból induljunk ki! Mégis fontosabb az apával és anyával való élő, folytonos kapcsolat, mint a lakhely állandósága, az otthonosság érzését ez fogja adni. Természetesen elengedhetetlen, hogy mindkét hely valóban otthona legyen, legyen saját szoba, vagy ha ez megoldhatatlan, egy saját sarok, ami az ő igényeinek megfelelően az ő szája íze szerint van berendezve, ami csak az övé.
A klasszikus, kéthetente egy hétvége megoldás ellen szól, hogy nagyon nehéz biztosítani a folytonosságot, benne lenni a gyermek hétköznapjaiban. Ez könnyen belátható, ha belegondolunk, hogy például egy párkapcsolatot ilyen feltételek mellett kellene üzemeltetnünk. A szülő ilyenkor mindent pótolni szeretne, ami persze lehetetlen.
Ha nehezen is, de megvalósítható, hogy bensőséges viszony maradjon fenn szülő és gyermek közt, hiszen azokon a napokon is tarthatják a kapcsolatot, mikor nem találkoznak, és átélheti a gyermek, hogy a szülő valóban várja őt, igazán, lélekben is ott van vele a közös napokon.
De ehhez nem a fergeteges, programokkal agyontömött hétvégék segítenek hozzá, hanem a figyelem. A nyitott hozzáállás a szülő részéről, amiben nem elhalmozni akarja a gyereket függetlenül a csemete valós igényeitől, hanem ott van vele, figyel rá, hagyja, hogy történjen, aminek történnie kell.
Ez az igazán nehéz, mert érezhetik mindketten: szülő és gyerek is, hogy egyre nagyobb köztük a távolság, és előfordul, hogy a mozi, éttermi ebéd és kirándulás valójában a közöttük tátongó űr kitöltésére szolgál.Ezért is fontos, hogy a találkozások között is legyen kapcsolat például telefonbeszélgetés formájában, tudjon róla a gyerek, hogy a másik szülő gondol rá akkor is, ha nincsenek együtt.
A gyermek életkora fontos tényező. Az igazán kicsi, három év alatti gyerekkel kapcsolatban különösen kényes a helyzet. Ha elsősorban az anyához kötődött a válás előtt, ahogy ez általában lenni szokott, akkor ilyen fiatal korban jó, ha nem tűnik el az anya napokra az életéből. A szakkifejezéssel érzelmi tárgyállandóságnak nevezett jelenség fokozatosan alakul ki: ez annak képességét jelenti, hogy az ember akkor is tud a másik létezéséről és kapcsolatuk folytonosságáról, ha az illető nincs vele.
A tárgy valójában nem tárgyat, hanem embert jelöl: a kötődés tárgyát. A három-négy éves gyerek már érti, hogy most nincs itt anya, de kettőt kell aludni, és újra találkozunk, és ő ezalatt is az anyukám, aki szeret engem és én is őt. Minél fiatalabb a gyerek, annál kevesebb ideig tudja magában fenntartani a másik és kettőjük kapcsolatának képét. Ezért szokták javasolni, hogy az első néhány évben a szülők ne menjenek a gyerek nélkül hosszabb útra.
És ebből kifolyólag kell tekintettel lenni arra, hogy az elsősorban anyához kötődő gyerektől nem elvárható, hogy napokra elszakadjon tőle. Hogy kihez kötődik, ebben a vonatkozásban egyszerű kérdés: ha a válás előtt is rendszerint vele töltötte a napját, legyen így továbbra is.
Az életmód és a nemi szerepek változása hozta, hogy manapság már több az olyan család, ahol a legkisebb kortól megosztják a szülői feladatokat. Ha válásra kerül a sor, bizonyos értelemben könnyebb, más értelemben nehezebb a helyzet. Könnyebb, mert két szülővel is szoros, bensőséges a gyermek kapcsolata, mindkettőjükkel biztonságban érzi magát. Ugyanakkor ez azt jelenti, jó lenne, ha egyik szülő sem tűnne el napokra a látóköréből.
Az az igazság, hogy a kötődésre vonatkozó kutatások nagyrészt az anyával való kapcsolatra vonatkoznak, és abból indulnak ki, hogy a kisbabát, kisgyereket elsősorban az anya gondozza. Van, aki gondol arra, ez nemcsak így lehet, és anya helyett elsődleges gondozót említ. Ugyanakkor keveset tudunk arról, mi a helyzet, ha nincs elsődleges gondozó, hanem valóban felerészt veszik ki a szülők a részüket a feladatokból.
Idővel egyre nő a gyermek tűrőképessége, hogy mennyit tud elviselni egyik, másik szülő nélkül. De még egy kisiskolásnál is szerencsésebb, ha a közös felügyeletben néhány naponta váltják egymást a szülők, vagy ha hetente, akkor közben egyszer-kétszer legalább pár órára találkozik a gyermek a másik szülővel is. Kamaszkorban pedig az lenne jó, ha szabadon mozogna a gyermek a szülők közt: lenne egy felajánlott rend, amit követhet, de igény szerint módosíthatna is rajta.
