Virág több mint 20 éve nem él Magyarországon, jelenleg Nagy-Britanniában lakik. Első gyermekét 2013-ban, 41 évesen szülte tervezett császárral – mert ő így akarta, és egy 2011-es döntés értelmében elvileg meg is tehette. De aki azt hiszi, hogy csak Magyarországon lehet tortúra a szülés, óriásit téved.
Magyarországon a hatályos jogszabályok értelmében az anya nem kérhet tervezett császárt, azonban sok orvos elvállalja a műtétet, mert kevésbé rizikós, mint megkockáztatni egy rosszul levezetett hüvelyi szülést követő műhibapert, vagy mert úgy gondolja, a nőnek igenis van joga eldönteni, hogyan kívánja a világra hozni gyermekét.
Senkit nem szeretnénk sem rá, sem lebeszélni, ahogy egy erről szóló korábbi cikkünk kommentjeiből is kiderül, még azok sem egységesek a kérdésben melyik a "jobb", akik hüvelyi úton és császárral is szültek már. De jöjjenek Virág tapasztalatai.
Mindig azt gondoltam, hogy ha terhes leszek, császárral fogok szülni. Amikor terhes lettem, elkezdtem utánajárni, mivel is jár az egész. Pár óra alatt világossá vált, hogy akár császárral szülök, akár nem, a fájdalmat és a stresszt nem fogom tudni elkerülni, de a császár így is jobb megoldásnak tűnt. Sejtettem, hogy a hivatalos hozzáállás az lesz, hogy "na ne vicceljen már".
1. kör: a körzeti orvos
A körzeti orvos azzal kezdte, hogy nem kérhetek császárt, ha nincsen egészségügyi oka. Nagy-Britanniában élek, és tudtam, hogy 2011 októbere óta a nőknek joguk van a császármetszést választani. A körzeti szülesznő megerősítette ezt, de mondta, hogy messze van az még, gondolkozzak, és beszéljek egy pár gyakorló szülésznővel és orvossal. Ez nem annyira javaslat volt, mint inkább feltétele annak, hogy a császárt választhassam. A brit törvény szerint ha orvosi ok nélkül kérem a császárt, akkor pszichológiai értékelésen kell átesnem. Mivel az én kórházamban erre nem volt ember, ezért vetették be a szülésznőket, nőgyógyászokat és altatóorvosokat, mindenki legnagyobb örömére.
2. kör: a nőgyógyász
Az első beszélgetésem egy nőgyőgyásszal volt. Nem vizsgált meg (hozzáteszem, 39 hét alatt senki sem), viszont már az ajtóban azt harsogta, hogy azt tanácsolja, szülésznővel szüljek, ne nőgyógyásszal. Mivel 40 évesen ez volt az első terhességem, különösen fontos volt a Down-szindrómát is kizáró Trisomy T21 tesztelés. Szerencsére én ezt korábban vérvizsgálattal már megoldottam egy londoni klinikán, ahol a tizenegy hetesnél fiatalabb magzatokat ingyen tesztelték. Így a nőgyógyász nagy boldogan közölte, hogy akkor minden rendben, és miközben állt fel, kérdezte, hogy van-e kérdésem.
Én mondtam, hogy egyelőre az epidurális érzéstelenítéses szülés és a császár között próbálok dönteni, mire felhorkant, hogy a nők mostanában úgy féltik a drágalátos vaginájukat (sic!). Kicsit üldögéltem csendben, mert nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam, amit mondott.
Ő szólalt meg először, és megkérdezte, értem-e, milyen komoly műtétről van szó, és hogy ő
mennyi szörnyű esetet látott, ahol komplikációk merültek fel, és a borzalom, a szörnyűség, és hogy is jut eszembe császárt kérni. De ha még mindig nem gondoltam meg magam, beszéljek a főszülésznővel, ő nagyon jó. Megint nem tanács, hanem felszólítás volt.
3. kör: a főszülésznő
Ezek után arra számítottam, hogy Abi, a főszülésznő abban lesz nagyon jó, hogy lebeszéljen az elvetemült, vaginaféltő tervemről. De végül legalább egy dologban igaza volt rémisztgető dokibácsinak: Abi jó volt.
Körülbelül nyolchónapos terhes voltam, és ő kedvesen elmondta, mi is az, amit tudni kell a császárról és a komplikációkról. Az epidurálisról is beszélt, és mondta, hogy ő is azt fogja kérni, mert az első szülésénél nagyon jól működött. Előítélet, vagy egyetértés nélkül, egyszerűen csak elmondta a tényeket, ahogy ő tudta, és megkérdezte ő is, hogy miért szeretnék császárt. Elsoroltam érveimet, amiknek eddigre már alaposan utánanéztem, és nem csak azzal hozakodtam elő, hogy mert félek a fájdalomtól, bár szerintem ez is igen nyomos érv.
Abi megpróbált biztosítani róla, hogy a kórházban van elég szülésznő és orvos, és ha a természetes szülésnél bármi gond lenne, kéznél lesz a megfelelő szakember. Nem voltam meggyőzve.
4. kör: az altatóorvos
Eldöntöttem, hogy császárral szeretnék szülni, es ehhez az utolsó lépés az volt, hogy olyan orvost találjak a kórházban, aki nem ellenzi a tervezett császárt, mert ugyan én választhatom ezt, de az orvosnak nem kötelessége megcsinálnia. Ha nincs olyan orvos a kórházban, aki vállalja, akkor
másik kórház után kell néznem. Abi szerint ez nem lesz gond, csak kerüljek egy bizonyos Dr P-t, mert ő közismerten hüvelyiszülés-párti.
A következő beszélgetés az altatóorvossal volt, aki elmondta, mivel jár a helyi érzéstelenítés, és mi történik, ha altatniuk kell. Simán zajlott, és mivel nem volt veszélyeztető tényező, a gerincem könnyen
megközelíthető volt, a doktornőnek nem volt kifogása. Tőle rögtön az egyik vezető nőgyógyászhoz mentem, és Abi is és a körzeti szülésznőm is figyelmeztetett, hogy ragaszkodjak ahhoz, hogy azzal az orvossal beszélhessek, akivel az időpontom volt.
5. kör: a császárt elvégezni hajlandó orvos
Nem volt esélyem ragaszkodni bármihez, szépen áttettek ahhoz az orvoshoz, aki éppen
ráért. Már a váróban pufogtam, és készítettem elő magamban a legmeggyőzőbb beszédemet, amivel meg tudom védeni a döntésemet. Amikor sorra kerültem, a doktornő végigment ugyanazon a listán, amin előtte mindenki. A veszélyekről, és hogy mivel is jár a császár, és ha eddig azt gondoltam volna, hogy ez egy karcolás lesz, akkor mostanra már tudtam, hogy ez egy komoly műtét. Miután ez megvolt, megkérdezte, miért is szeretnék császárt.
Elmondtam neki dióhéjban, hogy miért érzem úgy, hogy ez a legbiztonságosabb módja számomra a szülésnek. Alátámasztva a hivatalos nemzeti statisztikával, ami a császár elleni és melletti érveket részletezi. Arról nem is beszélve, hogy rettegek a fájdalomtól és a bizonytalanságtól. A doktornő csak annyit mondott, hogy szerinte megalapozott a döntésem, és ő egy velem egykorú barátnőjét sem akarná lebeszélni róla. Úgyhogy beírt császárra a 39. hétre.
Abban maradtunk, hogy ha előbb megindul a szülés, akkor nekifutok epidurálissal a hüvelyi szülésnek, mivel akkor a tervezett császár előnyei már nem lennének érvényesek. Innen már csak pár hónap drukkolás és rettegés volt hátra. A 39. héten még mindig egyben voltam, és a kórház egyik vizsgáló/szülő/raktárszobájában vártam az orvost, aki a műtétet fogja végezni. Már rajtam volt a kórházi pendelyke, a térdig érő kompressziós fehér zokni a vérrögök elkerülésére, és a szódásüveg szemüvegem, mert a kontaktlencsét is ki kellett vennem, biztos, ami biztos alapon.
6. kör: a császármetszés
Bejött két orvos, az egyikkel már talákoztam, a másik, aki elvileg a műtétet végezné, megkérdezte, miért is akarok császárt? Nem lát rá magyarázatot a terheskönyvemben, és ők nem csinálnak csak úgy tervezett császárt, csak kivételes esetben, és magyarázat kell rá. Ott volt a kezében a
kórházi terheskönyvem, amiben minden beszélgetés le volt írva az összes magyarázattal. Összeszorult volna a gyomrom, de már így is mogyorónyi volt, és próbáltam nem pánikolni. Elkezdtem mondani, miért is választottam a tervezett császárt, pedig csak annyit akartam mondani, hogy mert megtehetem.
Ő csak a fejét csóválta, és a a statisztikák említésére cicceget. Utolsó próbálkozásként, mielőtt elkezdenék sírni, említettem, hogy beszéltem Abivel, ami szintén benne volt a kórházi könyvemben, és
erre minden rendben lett. Ha Abivel beszéltem, akkor mehet a menet. 35 perccel később, minimális fájdalom a helyi érzéstelenítéstől, és a mellkasomon feküdt tökéletes kislányom, miközben a motoszkálás a hasam körül folytatódott a függöny másik oldalán.
Örülök, hogy a császárt választottam
Az első öt napban szorgalmasan szedtem a fájdalomcsillapítókat, és utána még egy hétig imitt-amott, amikor érzékenyebb volt a seb. Az első pár napban nagyon óvatosan mozogtam, és utána is még 10 napig nagyon vigyáztam magamra. Komoly fájdalmam nem volt, de mindig bevettem a fájdalomcsillapítót, ahogy éreztem, hogy kezd fájni. A tejem a második napon megjött, és a kislányom vidáman falatozott az előtejből az első naptól.
Most, három hónappal a császár után egy 11 cm-es halvány rózsaszín csík van a bikinivonalamon, és egy kis hájhurka felette, ami remélem, ha leadtam a terheskilókat, eltűnik a nagy hurkával együtt, amit szorgalmas sütievéssel növesztettem.
