Most biztosan sokan morogni fognak a kijelentésemen, de 32 évesen egyszerűen lestrapáltak érzem magam a terhességhez: fizikailag és szellemileg is jóval nehezebben viselem, mint tíz évvel ezelőtt bármelyikkel is. Pedig akkor aztán jöttek másfél évente a gyerekek, és nem volt szinte semmi segítségem. A női test úgy van kitalálva, hogy fiatalon hordja ki a babát, később meg már nem véletlen, hogy kevesebb eséllyel esnek teherbe, itt fáj, ott vizesedik, ide szédülnek, oda hánynak, a genetikai betegségek többletkockázatáról nem is beszélve.
Régen minden jobb volt
Cirka két hónap gyötredelmes fetrengés (értsd: amint megmozdultam, egyből hánytam) közben egyébként azon töprengtem, hogy le a kalappal azok előtt a nők előtt, akik velem ellentétben nem tudják otthonról is elvégezni a napi munkahelyi feladatokat. Mit csinálnak, hogyan oldják meg azok a terhesek, akiknek ugyanilyen extra rosszullét ellenére minden nap időben meg kell jelenni a cégnél? Hogyan tolerálják ezt a munkaadók, amikor a nők még egymást közt is képesek lenézni azt, akinél a terhesség nem habostorta, és panaszra nyitja a száját?
Hiába vagyok túl az első trimeszteren, a közérzetem még mindig pocsék, de ha össze kell hasonlítanom ezt a terhességet a korábbi hárommal, most, tíz évvel később úgy érzem, biztosabb lábakon állok érzelmileg is. Jóval érettebben, komolyabban és felelősségteljesebben viszonyulok a dologhoz. Visszagondolva azért okoz némi derültséget, hogy mennyi galibát követtem el kezdő anyaként, és sokgyerekesen mennyire szét tud esni az ember egyik pillanatról a másikra. Amióta ismét babát várok, esténként összekucorodva örök téma, hogy "Anya, meséld el megint kérlek, hogyan öltél meg majdnem minket!"
Minden kezdődik elölről
És olyankor előjön például Botond története. A pár napos gyerek annyira hasfájós volt, hogy kétségbeesetten nyúltam a gyógyszertári görcsoldóhoz, amiből egy mokkáskanálnyi látszólag azonnali és hatásos megoldásnak bizonyult: a baba ugyan először bevörösödött és levegőért kapkodott (új íz, majd megszokja, gondoltam), de aztán egyből kifeküdt a karomban és elaludt. Pár perccel később anyámnak tűnt fel, hogy a horkoló Botond lehelete mint egy kocsmatölteléké. Kiderült, szerencsétlen kölyöknek görcsoldó helyett a köldöktisztító folyadékot adtam be, amit bár különböző felirattal, de ugyanolyan üvegben adott ki a gyógyszertár. Akkor, abban a pillanatban én tényleg azt hittem, hogy kinyírtam a saját gyerekem, úgyhogy mindaddig, míg a doktornőnk meg nem erősítette, hogy nagy baj nem lesz, legfeljebb alszik egyet a baba (ráadásul nem is az első hülye anyuka vagyok, aki ezt csinálja), hisztérikusan zokogva rohangásztam a lakásban.
Botond volt egyébként az is, akinek a játszótéren kiütött középső metszőfogát órákon át kerestük a homokozóban, mert meggyőződésem volt, hogy a csontfoga repült ki a hintának közönhetően, aztán késő este bejártuk a várost ügyeletes fogászatért, majd kiderült, hogy a gyereknek mindössze a tejfoga esett ki: hármuk közül akkoriban a nagyobbik rendelkezett még csak felül csontfoggal, de ki tudta már ezeket számon tartani?! Lényeg, hogy a pánik felesleges volt, én pedig megint a közröhej tárgya lettem. Kevésbé ostoroztam magam már amiatt, amikor szintén Botond fürdetés után merte nekem csak bevallani, hogy délután egy apró autógumit dugott fel az orrába, amit fel is szippantott, de így is az ügyeletig hol visítva sírtam, hogy milyen anya vagyok én, hogy nem figyelem a gyerekem minden mozdulatát (és megint lemaradok a Barátok köztről!!!), hol visítva röhögtem, hogy ilyen is csak velünk történhet meg.
Az igazat megvallva kicsit sokkol, hogy ezt a korszakot mindháromnál szinte egyszerre letudva most minden kezdődik elölről megint, de már most egyértelmű, hogy ha végre nem gazdatestként leszek használatos, minden sokkal könnyebb lesz - feltéve, ha hamar túllépnek azon az elképzelésen, hogy a babát legelőször verekedni tanítják meg, hogy egymásra tudják majd uszítani. A legmókásabb persze még mindig a gyerekem apja, aki már most össze akarja szerelni a kiságyat és babakompatibilissé tenni a hálószobát. Mondtam ugyan neki, hogy még az is lehet, hogy nyár végén elköltözünk innen, feleslegesen meg ne szereljünk már össze mindent, meg ne cipeljük át a bútorokat. "Hát szerintem meg de" - így a válasz. Lehet ezzel vitába szállni?
