Új babanaplónkban olvasónk, Kata ír mindennapjaikról a hathónapos Lucával. Most éppen arról, milyen érzés egy hathónapos baba szemébe szemtágítót cseppenteni.
A gyerek kancsal. De csak kicsit. Na jó, eléggé. Befelé állnak a szemei, nekem meg ketté a fülem, amikor szokás szerint mindenki mást mond. A védőnő azt, hogy azonnal el kell vinni szemészhez, már három hónaposan el kellett volna. A háziorvos, egyben a lányom nagyszülője azt, hogy egyévesen majd elvisszük. Aztán mégis inkább most, hat hónaposan, de azonnal induljunk. A megyében dolgozó gyerekszemészek közül egy sem megfelelő... neki. Az ő unokájának a legjobb kell, a gyerek szeme világáról van szó, mi az, hogy én nem vagyok hajlandó kétszáz kilométert utazni. Én hajlandó vagyok, szívesen mennék is, de a gyereket megkímélném a tortúrától. Aztán jön a lelki fröccs, hogy ők a legjobbat akarják az unokájuknak, bezzeg én nem. Ja, persze. Én nem.
Kisebb (nagyobb, majd oltári nagy) veszekedés után autóba ülünk és elvisszük a gyereket a kijelölt szemészhez. Szegényt már utálom, pedig nem is láttam még. Jó, ez nem teljesen igaz, az interneten utánaolvastam, mert mint a szülők a fejemhez vágták, én mindig az internetről tájékozódom. Szóval utálom a nőt, de be kell látnom, nagyon aranyos. Színes játékokat tart a hathónapos lányom szeme elé, aki persze el akarja kapni. Én mondom a gyereknek, hogy most kivételes ne nyúlkáljon, a doki meg hajtogatja, hogy csak nyugodtan. Megállapítja ő is, hogy a kicsi lány kancsal, de meg kell nézni, hogy mekkora a fénytörése a szemének. Kapunk egy pupillatágító cseppet. Halálfej van rárajzolva és ha ez nem lenne elég, odaírták azt is, hogy méreg. Több sem kell az apjának, de mellesleg nekem sem. De mivel egyikünknek meg kell őriznie a hidegvérét, ő pánikol, én nyugtatom. Máskor fordítva szokott lenni.
Kitaláljuk, hogy az esti, lefektetés előtti etetésnél lesz a bevetés, akkor nem mozdul a gyerek. Textilpelenka bekészítve. Cseppek a kezemben. Na, kezdjünk már hozzá! Nem merek. Hagyd, majd én. Ne bénázz már, majd én. Cseppentünk. A gyerek ebből nem vett észre semmit, abból viszont igen, hogy mit ugrálunk, amikor ő eszik. Nem ment az orrába és a szájába sem, nem mérgeztük meg. Ügyesek vagyunk. Minden este hasonló a tortúra. Az ötödik nap reggelére akkora a gyerek szeme, mint egy macskáé. Ő nem vesz észre semmit, hacsak azt nem, hogy még jobban utálja a napot, pedig azt hittem, ezt az ellenérzést már nem lehet fokozni. Na, majd amikor kamaszként be kell kergetni a napozóágyról délelőtt 11-kor. De lehet, hogy akkor már reggel kilenckor sem lehet napra menni, ha nem akarunk rákot.
Vissza az orvoshoz, újabb 200 kilométeres út. Megállapítja, hogy a gyerek továbbra is kancsal, de nem kell neki sem szemüveg, sem tapasztás. Lassan kifújom a levegőt, észre sem vettem, hogy eddig benn tartottam izgalmamban. Nem tudtam elképzelni, hogy egy hathónaposra hogyan szerelem rá a szemüveget. Persze, ha azt mondták volna, hogy kell, megoldom, mert nem szeretném, ha tompán látna. De azt sem, ha nem lenne térlátása. Már mindent tudok a kancsalságról, mindent elolvastam az interneten. Hol máshol?
Nagyon boldogan megyünk haza. Még az sem zavar, hogy az orvosnál tündéri, vigyorgó gyermeket megszállták a hisztimanók és üvölt. Nem kell szemüveg, tapasztás, csak kontroll egyévesen meg háromévesen. De az egyébként is kellene, még akkor is, ha nem írják elő.
Nézem az ismerősök gyermekét. Eszembe jut, hogy a ferde fejtartással sokszor rejtett kancsalság jár. Te, nem kancsal ez a gyerek? Nem kellene orvoshoz vinni? Tudok egyet ajánlani, innen kétszáz kilométerre. Nagyon jó, és a fiatok szeme világa mindent megér, nem?
