Egy barátnőm a közelmúltban vesztette el gyerekkora óta tartó nagy szerelmét. Egy másikat pedig többéves együttlét után most hagyott ott az, aki társa volt, akinek gyerekét közösen nevelték. Mindkét nő 35 felett van. Mindketten gyerektelenek. Mindketten szeretnének még szülni.
Mindketten kétségbeestek.
Ezért is tartom fontosnak, hogy beszéljünk róluk.
(korábbi cikkünk nyomán)
Egy téves gondolatot oszlassunk el. A szingliség és az anyaság nem zárja ki egymást. Ma már egy szingli nő megteheti, hogy gyereket vállal és ennek elég sok módja is van. Ha egy nő nagyon akar gyereket, akkor (néhány kivételtől eltekintve) lehet is neki. A férfiak bizonyos esetekben nem gondolkodnak túl sokat, ezt például kiválóan tudják a nők... De már egy ideje el lehet menni a spermabankba, ott válogathatunk a donorok között szemszín, magasság, iskolai végzettség, stb. szerint. Az örökbefogadás Magyarországon még férjhez kötött, de ha nagyon akar egy nő gyereket, még ezt is megoldja. Szóval vannak lehetőségek.
Csakhogy az én barátnőim, Eszter és Andi nem gyereket akarnak, hanem családot, ahol van anya, apa, gyerek és Szerelem. Nem voltak önzők szingli korszakukban sem, mindig szem előtt tartották a leendő gyerekük érdekeit. Ezért inkább nem ábrándoztak kisbabáról, és jegelték a témát. Viszont a hosszú szingliség alatt megtanultak egyedül élni, ugye mégsem áshatták el magukat csak azért, mert nem találtak egy normális fickót, akit szeretnek és aki őket szeretné. A mi korunk kedvez azoknak az embereknek, akik a maguk útját akarják járni. Legyen férfi vagy nő az illető.
A barátnőim sosem akartak egyedül lenni. Andi 30 éves volt, amikor kifulladt a kapcsolata Zolival. Egyetemisták voltak, összeköltöztek, óriási szerelem volt az övék, aztán egyre többször veszekedtek, és vége lett. Andi legalább egy évig nem tudott enni egyedül abban a lakásban, ahol együtt éltek. Bezárult, nem hitt senkiben. Egyéjszakás kalandokból volt elég, de erről nem beszélgettünk soha. Két év kemény melója van abban, hogy el tudta fogadni egy új pasi szerelmét. Hát így alakult, hogy 43 évesen kezdett babáról álmodozni, és ő is tudja, hogy későn. De korábban nem volt kivel megosztani ezt az álmot.
Eszter a legnagyobb boldogságban élt szuper pasijával. Nem vette észre, hogy baj van. Aztán egy szép napon az Andrássy úton jött szembe vele az ő szuperpasija, csakhogy egy másik lány kezét fogta. A barátnőm ekkor volt 32 éves, sok alkohol, buli és kétségbeesett próbálkozás jött. Irtó nagy fegyelemmel viselte a kudarcokat. Nem volt keserű. Mint ahogy az előző postban írtam, rengeteget nevettünk együtt, még a kudarcok idején is.
A hosszan tartó szingliség persze torzítja az embert. Először is nem kell senkihez sem igazítani az időt, a kávéfőzést, a függönyvásárlást, és ez előbb-utóbb bárkit egoistává tesz. Sokan akár joggal gondolják, hogy „ha már más nem szeret eléggé, akkor én szeretem magam, de nagyon.” És ez sokkal szerencsésebb érzés, mint az önmarcangolás. Meg aztán, ahogy az évek telnek, egyre nehezebb bárkihez alkalmazkodni, másnál aludni, egyáltalán bármi olyat csinálni, ami leginkább a másiknak öröm. És mivel sok nő és férfi él egyedül a mai világban, nem ciki ez az életmód, sőt! Van ebben az önállóságban valami nagyon vonzó és trendi. Olyan cool. Végül tényleg óriási szerencse kell ahhoz, hogy az évekig tartó szingliségből valaki kirángassa az embert.
Mondom ezt én, a kakukktojás, igazi férjjel és gyerekekkel. Mert én családban gondolkodom és azt képzelem, hogy egy ember csak így lehet igazán boldog.
És ha mégsem???
