Hogy saját gyerek-e, vagy örökbefogadott, Kata számára sosem volt kérdés. Mindkettő. De talán ő sem számított ennyi nehézségre az úton...
Csak akarni kell - tanácsolták az ismerősök és barátok, amikor nem estem teherbe. Azért nem jön össze, mert görcsösen szeretnétek - mondták a szüleim. Akkor most mit is csináljak: akarjam vagy ne? Vagy akarjam, de csak kicsit? Majdnem öt évig vártunk, mire megfogant a kislányunk. Kicsit meg is ijedtünk, mert más forgatókönyvre készültünk. Nem vér, hanem szív szerinti gyermekre.
Még mielőtt ,,akcióba" lendültünk volna az ágyban, megbeszéltük, hogy szeretnénk egy örökbefogadott gyermeket is. Az önző vágyon kívül, hogy láthassunk egy földlakót felcseperedni, némi küldetéstudat is vezérelt minket: jobb sorsot biztosítani egy emberpalántának vagy egy testvérpárnak. Akkor még nem tudtuk, hogy sokkal több a vadász, mint a fóka, vagyis az örökbefogadásra vágyó egyedülállóknak vagy pároknak általában három-öt évet kell várniuk, főleg, ha csecsemőt szeretnének. Gondoltuk, mi gyorsabban elérjük a célunkat, hiszen hároméves kornál húztuk meg a határt, és kisebb, korrigálható egészségügyi problémát is elfogadtunk volna. Végül az eddig eltelt 2,5 év alatt nem kerültünk sorra. Szabály szerint most meg már csak akkor fogadhatnánk örökbe, ha a kislányunk legalább másfél éves lesz, és akkor is kizárólag újszülött jöhetne szóba, hogy a hagyományos családmodellt építsük fel.
A várakozás gyötrelmesen hosszú volt. Akadtak jobb és rosszabb napok, találkoztunk olyanokkal, akik elfogadták a szándékunkat, mások hülyének néztek, de természetesen ezt kevesen mondták a szemünkbe. Mindenesetre nagyon kevesen üdvözölték szívből a vágyunkat. Pedig a pszichológus szerint, aki vizsgálta, hogy alkalmasok vagyunk-e pszichésen az örökbefogadásra, hazánkban már teljesen elfogadott, ha egy pár a szív szerinti gyermekét neveli. Szívesen elvittem volna a háziorvosomhoz, akitől papírt kellett kérnem, hogy nem vagyok pszichiátriai kezelt, AIDS-es, stb. A doktornő vagy húsz percig papolt arról, hogy milyen őrültséget követek el, mert nem tudhatom, hogy kit melengetek majd a keblemen. Erre mondta a pszichológus, hogy régen úgy tartották, hogy ötven százalékban befolyásolja a genetika, és ötven százalékban a nevelés azt, kiből milyen ember válik. Ma már úgy tartják, 88 százalékban a nevelésen múlik minden.
Azt, hogy elvégeztük a húszórás tanfolyamot, amely minden örökbefogadásra vállalkozó szülőnek kötelező, egy percig sem bántam. Jól esett hasonló cipőben járó párokkal és egyedülállókkal találkozni, bár mi voltunk az egyetlenek, akik nem vágtak bele a lombikprogramba, mert úgy éreztük, hogy nem azon múlik a boldogságunk, hogy vér vagy szív szerinti gyermeket nevelünk-e. A tanfolyamon elhangzottak szomorú, ijesztő történetek is. Volt olyan nő, akinek lombikprogramban négy megtermékenyített petesejtet ültettek be, és mind megmaradt. Hogy biztosan egészséges gyerekek jöjjenek világra, két magzatot el kellett vetetnie, de mind a négy baba angyallá változott. De hallottunk olyan párról is, akik a hétéves fiuk halála után fogadtak örökbe egy hétéves kislányt. Levágatták a hosszú haját, próbálták fiúvá alakítani, mert az elhunyt gyermeküket szerették volna pótolni vele. Végül az egyhónapos gondozási idő letelte előtt visszaadták a gyereket. Ennél nagyobb törés nem is lehet egy örökbefogadott gyermek életében. Azt hitte, ez most állandó lesz, nem dobálják egyik nevelőszülőtől a másikig, aztán minden álma összetörik. Igaz, a szememben az az eljárás is kegyetlen, hogy a gyerek néha úgy kerül egyik nevelőszülőtől a másikhoz, hogy nem szólnak előre neki, nem készítik fel a változásra, csak közlik vele egy délután, csomagoljon. Még elbúcsúzni sincs idő.
Az örökbefogadás persze sokkal előkészítettebb. Ritka, hogy elszakítják a testvérpárokat, de néha megteszik. A tanfolyamon mesélték az előadók, hogy ilyen úton került igazi családba egy 2 és 5 éves gyermek. Itt a nagyobb, 12-13 éves testvért megkérdezték, mit szólna ahhoz, ha örökbe adnák a testvéreit, és így igazi családban nevelkedhetnek. Beleegyezett, annak ellenére, hogy tudta, így valószínűleg soha többet nem találkoznak, vagy legalábbis csak akkor vehetik fel a kapcsolatot, ha a kicsik legalább 14 évesek lesznek. Sőt, azt is mondta, hogy a másik két kisebb testvérének is keressenek családot, mert jobb életet szeretne nekik. Nem tudom, hogy én 13 évesen képes lettem volna-e ilyen érett fejjel gondolkodni...
(folytatjuk)
