Mióta az új családtag, Maki, az újfundlandi, belépett az életünkbe, megsokszorozódott a napi feladatom. Azon kívül, hogy Gibsont etetem, öltöztetem, szórakoztatom, mostantól Makinak is elég sok időt kell szentelnem. Szerencsére hamar megtanulta, hogy a dolgát kint végezze el, így ha óránként kiengedem az udvarra, megelőzhető, hogy a lakás taposóakna-mezővé váljon.
Az utóbbi időben Gibson valami oknál fogva erősen ellenkezett az ellen, hogy a szabadban játsszunk. Azonban a leesett hó mennyiségétől és Maki jelenlététől újra kedvet kapott ehhez a tevékenységhez. A tél beköszöntével és az első hó megjelenésével Gibsonból előbújik hólapátolási szenvedélye. Nem akartam hinni a fülemnek, mikor a bejárati ajtó mellett a lapátot meglátva felkiálltott, hogy menjünk havat lapátolni. Eszem ágában sem volt ellenkezni, örültem, hogy ilyen lelkes és végre nem kell unszolni, hogy a levegőn legyen. Órákon keresztül képes a kertben tologatni a lapátját, és a havat szakszerűen kupacokba hordani . Sőt, hogy én se unatkozzak, engem is munkára utasít. Maki némileg megnehezíti a dolgát, ugyanis előszeretettel ugrál a mozgó lapáton, kergeti illetve rágja azt. Gibson ettől persze nincs nagyon elagadtatva, így én, hogy mindkét „gyereknek” kedvezzek, egy hólapátot húzogatok magam mögött. Így Gibson szemében úgy tűnik, erőteljesen tevékenykedem, és még Maki is örül.
A kanadai gyerekek elég jól bírják a hideget, számukra a hideg fogalma mást jelent , és legalább 10 fokkal alacsonyabb hőmérsékleten kezdődik, mint nekünk. Azonban a hóevésben szerintem minden gyerek egyaránt verhetetlen. A szülők legnagyobb ellenkezése és intelmei ellenére a kicsik előszeretettel nyalogatják a hűs, hófehér pelyheket. Ez Gibsont sem hagyja hidegen. Mikor beleun a lapátolásba, lehasal és nyelvével néhány falat havat vesz magához. Eleinte azért aggódtam, nem tudtam, mit szólna Sheila, ha ezt látná, de mikor egyik este egy játékvödörnyi hóval jelentek meg a konyhában, ami szabad fogyasztásra lett bocsájtva, megnyugodtam. Most már csak arra figyelmeztetem Gibsont, hogy a sárga színűt kerülje. Mióta Maki velünk van, nyomós okom van rá.
A kétlábú és négylábú gyerek kölcsönösen jó hatással van egymásra, már a találkozás első pillanatában egymásra talált az ember és a kutyakölyök. Érdekes megfigyelni a párhuzamot kettejük viselkedésében. Egyik pillanatban majd kicsattannak az energiától, nem győznek ugrálni, futkosni fel-alá a házban, majd hirtelen alábbhagy a lendületük, és szinte egy időben tör rájuk a pihenésre való igény. Maki általában csak eldobja magát a lakás bármely pontjában, Gibson viszont ennél érdekesebben műveli ezt. Elkezdi szopni az ujját, odajön hozzám, megfogja a kezem és vonszolni kezd maga után. A legközelebbi ülőalkalmatosságra lekucorodunk, az ölembe mászik, és kezemet a fejéhez vonja. Nem alszik el, csak pihen. Ilyenkor pár percig csak csendben ülünk, tenyeremet a homlokához szorítva nézelődik és halkan szuszog. Kisvártatva, miután elemei újra feltöltődtek, újra indul az élet.
Azért van egy dolog, amivel nem próbálkozom újra: mákosbeiglit sütni Gibson és Maki felügyelete közben. Sheila és Brett a szokásos heti szabad estéjét töltötte karácsonyi bevásárlással valamelyik óriási bevásárlókomplexum üzleteinek labirintusában, miközben én a háborúsújtotta lakást és az elszabadult „gyereksereget” próbáltam a rendezettség felé irányítani. Kevés sikerrel. Már a mák darálása külön logisztikai megoldást igényelt. Gibson nem szereti a gépek hangos zúgását, így a mákdarálót a konyha melletti garázsba kellett költöztetnem. Szerencsére a szerkezetet magára lehetett hagyni, így csak néha kellett ellenőriznem, hogy nem rúgta-e még ki a garázs oldalát. A tészta alapját gyorsan bekevertem, közben Gibsont is elláttam feladattal. Egy nagy tálba lisztet szórtam neki, hogy hódolhasson szenvedélyének. Azonnal hozta a markolóautó-sereget, amelyekkel ügyesen emelgette a liszthalmokat. Csak egy pillanatra mentem a garázsba a darálót ellenőrizni. Mire visszaértem, a tál a földön hevert, az asztal körül pedig, mintha hóvihar sújtott volna le. Gibson sehol, Maki pedig már fülig lisztesen nyalogatta a finom port a földről. Azonnal a tettek mezejére léptem.
Gibsont nem volt nehéz megtalálni, a fehér tappancsok könnyen nyomra vezettek. A konyha melletti szobában tologatta a markolókat. Miután mindkét kópét kimostam a lisztből, kicsit lenyugodtak a kedélyek, mindkettő talált magának más elfoglaltságot. Már javában pirult a bejgli teteje a sütőben, mikor Gibson hasát fogdosva odajött hozzám. Megkérdeztem, hogy kell-e vécére mennie. Az utóbbi időben elvileg „elfogyott” a pelenka, így esténként Sheilával már a vécében várják a meg nem emésztett étel világra jövetelét. Mivel a bili útba esett, már rá is ült. Néhány perces ücsörgés után érdeklődtem, van-e már valami eredmény. Ő változatlanul csak azt felelte, nem. Persze a szagok másról tanúskodtak. Egyszer csak azonban hirtelen felpattant, belenézett a bilibe, rám nézett majd vigyorral az arcán felkiáltott: „De hiszen ez tele van!”. Annyira megörült az eredménynek, hogy még mielőtt elkaphattam volna, futkosni kezdett a szobák között. Makinak sem kellett több, azonnal üldözni kezdte. Én utánuk, kezemben egy adag törlőkendővel. Hirtelen azt sem tudtam, nevessek vagy sírjak ezen a teljesen abszurd helyzeten. Azért sikerült a katasztrófát elkerülni.
Karácsonyi ajándékként egy fotókollekciót készítettem zenei aláfestéssel a családnak Gibsonról és mindennapjainkról. Már a napfényes Floridában töltöttem a karácsonyi szabadságot, mikor üzenetet kaptam telefonomra a családtól:
„Nagyon köszönjük a kedves meglepetést, Gibsonnak is nagyon tetszett. Miután végignéztük, ennyit mondott: De vicces ez a gyerek!”
