Az utóbbi napok elég rendhagyó módon zajlottak. Egyre gyakrabban fordulnak meg esténként vendégek a házban, többnyire Sheila kolleganői. Éppen az iskolai karácsonyra készülnek, ilyenkor az itteni szokásoknak megfelelően, minden tanár egy hadseregre való süteményt süt, amellyel meglepik diákjaikat.
Igaz, hogy Gibson sajátos keverési technológiája felülmúlhatatlan, de a nagyüzemi gyártást csakis „Gibson-mentes övezetben” lehet végezni, tekintettel a keveréssel együtt járó következményekre és anyagveszteségre. Ezért Sheila este 11-kor kezdett bele a hajnalig tartó sütésbe, miután sikerült a lurkót az ágyba parancsolnia. Az eredményt csak reggel láttam meg, a konyhában óriási dobozokban álltak a csokigolyókkal és tőzegáfonyával díszített, kerek finomságok. A jótékonysági projektnek azonban akadt hátránya is: reggel ösvényt kellett vágnom a mosogatóig, és Sheila is letett arról, hogy melegszendvicset reggelizzen, mivel a sütőt várként védelmezték a mosatlan edények. Gibson délutáni sziesztája alatt azért sikerült járhatóvá tennem a terepet.
Az idáig vezető út viszont nem tűnt olyan egyszerűnek. A délutáni séta alkalmával Gibson minden látszólagos ok nélkül sírni kezdett. Kérdezgettem, fáj-e valamije, éhes-e, szomjas-e, de csak azt hajtogatta, hogy haza akar menni. Természetesen útnak is indultunk, de azért babakocsival elég nehéz sprintelni, főleg, hogy tükörsima jégpáncél borít mindent. A kapucniból épp csak kikukucskáló két szemből patakokban ömlött a hidegtől pirospozsgássá csípett arcára a könny. Nagyon megijesztett, és bármit tettem, nem enyhült a keserves sírás. Hazaérve megmértem a lázát, de nem volt még csak hőemelkedése sem. Az álom ezután viszont könnyen elnyomta. Sheila és Brett, délután szinte egyszerre ért haza. Furcsamód mindkettő eltorzult arccal. Rögtön meséltem nekik a történtekről, mire azt felelték, ne csodálkozzak, mivel ők is nyomorultul érzik magukat. Egy kis gyomor-bélrendszert érintő vírusfertőzés áldozata lett a család. Engem szerencsére elkerült.
Mára azért mindenki kilábalt a pár napos kórból. Gibson is visszatért a szokásos csirkefalat-sültkrumpli-zöldség kombinációra. Annak ellenére, hogy rengeteg zöldséget fogyaszt, persze mindet csak nyersen, úgy érzem, nem táplálkozik elég változatosan. Alig létezik olyan főtt étel, amit megeszik. Próbáltam többször kínálni abból, amit én eszem, de még csak hallani sem akar például a halról. Egyik nap amikor egy konzervált lazacot próbáltam megszabadítani fém páncéljától, és közben épp arról morfondíroztam, hogyan siettethetném az elvileg februárban induló halakkal kapcsolatos kutatási munkám (amiről a legutóbb írtam), arra lettem figyelmes, hogy Gibson áll a konyha közepén, és kerekedő szemekkel néz. Már kezdtem megörülni, hogy esetleg megkóstolja a halat, de gyorsan rájöttem, hogy csak a konzervnyitó látványa bűvölte el. Nem mintha nem látott volna még ilyet. Amint végeztem, azonnal lecsapott rá, és mint egy igazi férfi szakszerűen vizsgálgatta, tekergette. Azóta csakis az ő asszisztenciájával lehet konzervet nyitni.
Az utóbbi időben komoly korlátozásokat vezettem be az iPad-használat terén. Mondhatnám úgy is, hogy a képernyője előtt töltött percek száma a nullához közelít reggel fél 8 és délután fél 5 között. Ha ugyanis Gibson egyszer elkezdi, nehéz rávenni, hogy abbahagyja, sokszor emiatt nem volt hajlandó az udvaron játszani. Esténként úgyis néz elég mesét, napközben nem árt, ha kicsit elfárad valamilyen kinti mozgásban az ücsörgés helyett. Reggelente egy magas polcon biztonságba és látótávolságon kívülre helyezem a masinát. Eddig nem is volt gond, ha nem látta, eszébe sem jutott. Egyik nap azonban látványosan lefelé görbült a szájjal járkált fel-alá a házban, feltűnően keresett valamit. Hogy figyelmét eltereljem, rávettem, hogy látogassuk meg Charlie-t, a patkányt, a szobájában. Céljáról azonban nem tett le, elkeseredésében még Charlie-t is megkérdezte, nem látta-e az iPad-et. Ezen e jeleneten nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Egy kicsit meg is esett rajta a szívem...
Tegnap nagy nap volt az előkészítőben. A már hetek óta gyakorolt karácsonyi énekekkel koncertet adtak a kicsik az óvoda melletti öregek otthonában. Az apróságok nagyon izgatottak voltak, néhányan sírva is fakadtak a sok ember láttán. Gibson elég jól bírta a kiképzést, csak kíváncsiságának kellett határt szabni, és elkapni, mielőtt még felfedezőútra indult volna a szobák között.
Az előadóterem egyik felében izgatottan várakozó, görnyedt hátú, fehér hajú emberek ültek. A másik végében pedig apró copfok, loknik izegtek-mozogtak, szoknyácskák rebbentek, vizslató és ijedt tekintetek néztek a színpadról. Az idősek egyik ápolója konferálta fel az előadást. Azt vettem észre, hogy pont ugyan olyan stílusban és hangszínnel beszél, mint az óvónénik. Nem sokára felcsendült a jól ismert „Jingle bells” dallama, a kicsik kezében pedig csilingelni kezdtek az apró csengettyűk. Gibson teljes lendülettel énekelt, az egyik, kissé hiperaktív fiúcska pedig éneklés közben körbe-körbe ugrált, de látszólag nagyon élvezte a szereplést...
Az előadás után Gibson fülig érő szájjal rohant hozzám, nagyon feldobta, hogy ennyien tapsoltak nekik. A karomon ülve araszoltam ki vele a tömegben, mikor egyszercsak egy ráncos kéz ragadta meg finoman a karját. Egy ezüstös hajú néni állított meg minket. Szemei körül ezernyi ránc futott, az évek alatt megannyi mosoly nyomát az arcán hagyva. Ránézett Gibsonra, és vékonyka hangon csak ennyit mondott: „Nagyon köszönöm!”
Azt hiszem ebben a pillanatban eszméltem rá, hogy ezen a karácsonyon, életemben először, én sem a családommal leszek.
