utazás régen

Az Időutazók podcast legújabb epizódjában arról beszélgettek kollégáink, hogyan változtak utazási szokásaink az elmúlt száz évben, és közben utánajártak a legnagyobb visszhangot kiváltó eseteknek, a beszélgetést itt hallgathatod meg:

Így utaztak a gazdagok

Száz évvel ezelőtt a nyaralás, a pihenés elsősorban a tehetősebb réteg lehetőségei közé tartozott. Ráadásul – ahogyan a podcastban el is hangzik – nem egy szál bikinit vittek el az útra, hanem csináltattak útikesztyűt, fürdőkesztyűt, fürdőkalapot, délutáni és esti ruhát is. Mivel ez idő tájt az autózás inkább még a sporttevékenységek közé tartozott, ezért a 20-as, 30-as években leginkább vonattal keresték fel a legnépszerűbb üdülőhelyeket, a Lidót, Triesztet, Velencét, illetve a francia Riviéra városait látogatták, de sokan szerettek az Alpokba is járni, nemcsak a jó levegő, de az arisztokrata közönség miatt is. A nászutasok kedvenc úti célja egyébként Olaszország volt már akkoriban is, ahogy ezt Szerb Antal könyvéből, az Utas és holdvilágból is láthatjuk. Hetente több vonat is közlekedett Abbáziába – este fél hatkor felszálltak Budapesten az utasok, és másnap reggel fél 10-kor már az üdülőhelyen voltak. 

A kevésbé módosak gyakran a vidéki rokonokhoz utaztak pihenni, de már akkor is panaszkodtak, hogy a Balaton drága mulatság, viszont sokan mentek a Dunakanyarba, ha nem is hosszabb nyaralásra, de víkendezésre, ami szintén az 1920-as, 30-as években jött divatba. 

A hó fogságába került az Orient expressz

A vonatos utazás azonban már hamarabb is divatba jött; 1882-ben Párizs és Bécs között már elindult a világ egyik leghíresebb vonata, az Orient expressz. Az 1300 kilométeres utat közel 28 óra alatt tette meg a legendás gőzös, ami ma csupán 9 és fél óráig tartana. Később azonban már Isztambulban volt a végállomás.

Az Orient expressz ma is jár, minden évben egyszer, augusztusban indul útnak, és az öt éjszakáért 15 és 50 millió forintnak megfelelő összeget kell kifizetnie a vállalkozó kedvű – és igen tehetős – utazóközönségnek. A jegyek a borsos ár ellenére pillanatok alatt elkelnek.

Akik viszont száz vagy még több évvel ezelőtt az óceánon akartak átkelni, azoknak a hajó adódott mint lehetőség. Az utasok között ott voltak azok, akik egy jobb élet reményében vették meg csak egy útra szóló jegyüket, és a harmadosztályon összezsúfolódva utaztak, miközben a gazdagok a legnagyobb luxusban töltötték azt a 10-12 napot, amíg átkeltek az óceán túlpartjára. A menün többek között mázas sonka, borjúszelet gombás kaláccsal, tőkehal hollandi mártással és emeletes nugáttorta is szerepelt. 

70 dollár és ami a zokniban volt

És ha már hajózás, ne feledkezzünk el a magyar tengerről. A Balaton leginkább Trianon után értékelődött föl, amikor az említett fürdővárosok a határunkon kívül kerültek. Keszthely, Balatonboglár, Balatonalmádi, Balatonfüred és Siófok voltak a legkedveltebb balatoni városok.

Az utazás és a szerelem gyakran járt kéz a kézben, és évtizedekkel ezelőtt is tudták, hogy esetleg egy kellemes fürdőhelyi ismeretségnek nem lesz folytatása. Például amikor egy magyar fiú megismerkedhetett egy NDK-s lánnyal a magyar tenger partján. 

A szocializmus időszakában – jó esetben – háromévente utazhattak Nyugatra kék útlevéllel, és a kérvényt indoklás nélkül elutasíthatta a hatóság. A piros útlevél megszerzése azonban könnyebb volt, hiszen azzal a keleti blokk baráti országaiba lehetett utazni. Akinél fennállt az esélye, hogy esetleg a disszidálás szándékával utazna Nyugatra, nem is álmodhatott útlevélről. A mai utazónak pedig már szinte elképzelhetetlen, hogy a szocializmus idején 70 dollárnyi valutát vihettek csak magukkal a turisták, és ha valakinél többet találtak, az szigorú büntetést vont maga után. Valószínűleg minden családnak vannak történetei a zokniban és melltartóan kicsempészett bankókról.

Ha szeretnéd megtudni, hogy mi köze volt a botrányos életű Peggy Guggenheimnek a Titanichoz, hallgasd meg az Időutazók podcast legújabb adását. Ha pedig a gyereknevelésben bekövetkezett változásokról hallgatnál beszélgetést, ajánljuk egy korábbi epizódunkat.