mese író

Emlékszem, egyetemistaként még verseket írtál. Mi a helyzet most a költészettel, jelen van még az életedben?

Nagyon jól emlékszel! Ennek hosszú előzménye van, mert gyerekkoromban, illetve inkább kiskamaszként még prózát, egész pontosan regényt igyekeztem írni, amit persze sosem fejeztem be, de a középiskolában már kizárólag a versek érdekeltek. Ez aztán jó sokáig eltartott, majdnem harminc voltam már, mire elfogadtam, hogy belőlem sosem lesz költő. De a közel tizenöt év versírás nem maradt nyomtalan, 2022 karácsonyára jelent meg A tolvaj ajándéka című verses meseregényem, amit Anyegin-strófákban írtam. Nem véletlen, hogy az eddigi könyveim közül erre vagyok a legbüszkébb.

Milyen meséket olvastál vagy hallgattál szívesen gyerekként?

Nem fogok újat mondani a generációnknak azzal, ha mindjárt az elején Csukás Istvánt említem. Az ő meséi, később a Keménykalap és krumpliorr című ifjúsági regényének titokzatos világa bennem is kitörölhetetlen nyomot hagyott. Gyerekként és felnőttként, de olvasóként és íróként is a realista történetekkel szemben elsősorban inkább a fantáziavilágokban játszódók érdekelnek. Nem csoda, hogy a gyerekkori kedvenceim között például Tarbay Ede Kunkori és a Kandúrvarázslója, J. R. R. Tolkien A hobbitja (én még A babóként olvastam) vagy Michael Ende A végtelen története is szerepel. 

Honnan merítesz ihletet a történetekhez? A saját gyerekeid, a család hogyan segít az alkotásban?

Azt vallom, hogy amit a köznyelv klasszikusan ihlet alatt ért, tehát az az állapot, amire az alkotó vár, hogy „meglepje”, nem létezik.

Inkább abban hiszek, hogy mindennap le kell ülni az íróasztalhoz, és el kell kezdeni dolgozni.

Minden munkánál, pláne egy kreatív munkánál persze nem baj, ha az ember mégis „állapotba kerül”, de ezt az állapotot szerintem meg lehet teremteni. Azért nyilván vannak jobb és kevésbé jó napok. De az ihletet, legalábbis az én fogalomtáram szerint, ilyen módon lehet, sőt kell is irányítani. Az inspiráció már más, olyasvalami, ami többnyire tényleg váratlanul találja meg az embert. Persze ebbe is lehet tudatosságot vinni, mondjuk ellátogatni egy kiállításra vagy megnézni egy színdarabot. Engem is sokszor mások alkotásai inspirálnak. De fura, hogy természeti jelenségek például kevésbé tudnak megfogni. Az emberek annál inkább, és persze mint gyerekkönyvírót, sokszor inspirálnak a gyerekeim. A puszta létükkel is segítenek az alkotásban, meg azzal, hogy körülöttem élnek: látom, milyen történeteket olvasnak, néznek, hallgatom, hogy beszélnek, azaz milyen a nyelvhasználatuk. Ám mivel ők már kamaszok, most már nemcsak passzívan, hanem olykor aktívan is segítenek azzal, ha elmondják a véleményüket, ötleteiket.

A feleségem, Zsuzsa pedig irtó jó érzékkel szokott sóhajtozni, amikor gyengébb részt olvasok fel neki egy születő műből.

Tehát beleszövöd a valóságos életed szereplőit egy-egy történetbe vagy figurába?

Ez nagyon érdekes kérdés, mert sokáig úgy gondoltam, hogy nem, aztán ahogy a Zabaszauruszok meseregény-sorozat egyre több résszel gazdagodott, úgy én is egyre gyakrabban csodálkoztam rá, hogy jé, ennek a szereplőnek, meg annak a szereplőnek is él a tágabb környezetemben egy „mintapéldánya”. Jobban fogalmazva nyilván a valós személyről mintáztam, vagy inkább belőle merítettem a karakteresebb személyjegyeket a szereplőhöz. Ám ezek az esetek tényleg nem szándékosak, alapvetően egy-egy mese- vagy regényalak megalkotásakor mindig archetípusokból indulok ki, és ezeket szoktam addig árnyalni, amíg úgy nem érzem, hogy élőszerűekké váltnak, és adott szituációban egyedi módon tudnak viselkedni. De itt is igaz a mondás, hogy a puding próbája az evés, a szereplőket be kell dobni a mély vízbe, és kiderül, tudnak-e úszni: vagyis egyes helyzetekben izgalmasan, viccesen, de elsősorban hitelesen „működni”. 

Hogyan dolgozik a meseíró? Hogyan telik egy napod?

Nem mindegy, hogy az évnek melyik szakaszában járunk. Én ugyanis márciustól júniusig, aztán pedig szeptembertől decemberig szoktam író-olvasó találkozókra utazni, rendhagyó irodalomórákat és ovis foglalkozásokat tartani, amiből hála istennek viszonylag sok van. Ilyenkor tehát gyakran vagyok úton, és persze a találkozók elviszik a napot. Ha pedig otthon vagyok, nagyjából ezek a nap eseményei: reggel a gyerekeket elviszem az iskolabuszhoz, aztán hazajövök, délig dolgozom, majd ebéd után háromig megint munka, amikor elmegyek a gyerekekért az iskolabuszhoz. A munka alatt persze elsősorban az új könyv megírását értem, de

úgy tapasztaltam, hogy a kívülállók el sem tudják képzelni, mennyi más teendővel jár az írói lét.

Először is a már említett író-olvasó találkozók megszervezése vagy a levelek (kiadói, könyvtárosi, rajongói stb. – örülök, hogy utóbbiból is akad) megválaszolása, és persze ott van még a marketing, korunk művészeinek (is) kihagyhatatlan tevékenysége, gondolok például a közösségi médiában való jelenlétre. 

Említetted, hogy A tolvaj ajándéka című meseregényed áll a legközelebb a szívedhez. Hogyan született meg ennek az ötlete?

Régóta dédelgettem magamban, hogy egyszer írjak egy verses regényt. Egy másik vágyam volt, hogy karácsonyi történetet írjak, és ez a kettő találkozott egy számomra is mesés pillanatban, amikor 2021 januárjában egy nap arra ébredtem, hogy megvan a sztorim.

Akkor mégiscsak létezik az ihlet…?

Na, most megfogtál! Jó, de ez nem egy állapot volt, tényleg szinte ott volt a fejemben az egész. Persze a részleteit ki kellett dolgozni, de az alapja szinte teljesen készen volt azon a reggelen. Soha rosszabb ébredést! Erről árulkodik a regény első, amolyan bevezető strófája is, ennek egy részlete így hangzik:

„…míg egyszer csak, váratlanul,

megéreztem, bennem lapul

egy történet: különc, szokatlan,

mert másként szól, hisz rímelő,

mégis, talán szerethető,

hogy veszni véletlen se hagyjam.”

Hát persze hogy nem hagytam veszni! Már csak a versforma miatt is jó sokat dolgoztam vele, de minden munkát megért, mert szerintem sikerült egy igazi unikumot alkotnom. Ez ugyanis egy verses, karácsonyi, fantasy-meseregény lett: a különc tolvaj, Fürkész, és a rejtélyes mágusnő, Marionett külön harcáról, párbajáról szól. Amikor egy-egy rendhagyó irodalomórán az ő világukba, Toronyvárosba utazunk, mindig felteszem a gyerekeknek a kérdést:

„Na, szerintetek ki az agyafúrtabb, a tolvaj vagy a varázsló?” 

Szülőként milyen meséket olvastál szívesen a gyerekeidnek, amíg kisebbek voltak?

Mindig azokat szerettük, amik a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt tetszettek. Ezenkívül a mai napig szívesen merülünk el a történetek világában, tehát lehetőleg legyen hosszú (nyilván oviskorban még nem annyira), és olyan, ami humorban, egyedi szereplőkben és izgalmakban gazdag. Nekünk valahogy mindig az ilyenek nyitották ki a világot. Ilyen közös olvasmányélményünk volt például a Gombos Jim és Lukács, a masiniszta, a Torzonborz a rabló, vagy a Petepite – az apu én vagyok című történetek. 

A gyerekek egy idő után kinőnek a mesekorszakból. Említetted, hogy kamaszok a gyerekeid – tervezed ifjúsági, young adult, esetleg felnőtteknek szóló könyvek írását?

Ráhibáztál, tavaly a Zabaszauruszok mellett egy ifjúsági regénybe kezdtem, ami talán jövőre megjelenhet. A gyerekeink már kamaszok, talán ezzel is összefügg a folyamat, de idővel valószínűleg magamtól is egyre idősebb korosztálynak írtam volna, erre visz az írói utam. Legalább fél tucat ötlet sorakozik a fiókomban, melyek mindegyike külön világban játszódik. Akad köztük mese, ifjúsági, young adult, de még felnőtt-történet ötlete is, „csak” fel kellene építeni, és aztán megírni őket. Régen még szilárdan hittem, hogy mindet megvalósíthatom, de lehet, hogy végül csak a nagy részükre lesz időm. Az mindenesetre egészen világos, hogy még a nyugdíjas éveimre is maradni fog, amin dolgozhatok, főleg, ha addig még újabb ötletek találnak meg, ami időről időre előfordul.

Ha érdeklődsz a mesék iránt, az alábbi cikkünk is érdekes lehet számodra: