frida kahlo

„Azt hitték rólam, hogy szürrealista vagyok, pedig soha sem voltam az. A saját valóságomat festettem meg, nem pedig az álmaimat” – ad tanúbizonyságot nekünk Frida Kahlo naplója arról, mennyire pontosan saját belső valóságát örökítette meg művein, a szinte egyik művészi irányzatot sem kiszolgáló festőnő. Kahlo nemcsak festészetében, de hétköznapjaiban sem élt mindennapi életet. Szakított a hagyományos női szerepekkel. Több nyelven beszélt, művelt volt, aktívan politizált és biszexualitását is nyíltan vállalta. Olykor férfiöltönyben járt, máskor ősi mexikói népviseletet öltött. Minden tekintetben egyedi és megismételhetetlen volt és lesz is, kultikus feminista karakterré vált. Férje így írt róla: „a művészet történetében ő volt az első asszony, aki tökéletesen és megalkuvást nem ismerő őszinteséggel, sőt azt mondhatnánk, higgadt könyörületességgel jelenítette meg a csakis nő által megtapasztalható általános és konkrét élményeket.” Milyen személyiség húzódhat egy ilyen kultusz mögött?

Anyjától egész életében csak két ajándékot kapott

Anyja sosem szerette igazán a lányát, az a pletyka járta, hogy nem is akarta igazán. Az akkor második gyermekét még alig elgyászoló asszony hamar újból várandós lett Fridával, és születése után sem halmozta el meleg anyai szeretettel lányát. Anyatejjel egy indián dajka táplálta. Édesanyjával nehezen vagy szinte egyáltalán nem azonosult, apjához állt sokkal közelebbi kapcsolatban. A pszichológiában erre utal az Elektra-komplexusnak nevezett kifejezés, ahol a gyermek sokkal erősebben kötődik az ellenkező nemű szülőhöz, kitaszítva az azonos nemű szülőt a háromszögből. Talán nem is véletlen, hogy Kahlo életének nagy szerelme egy több mint húsz évvel idősebb, nagydarab, festészetben nagyra értékelt férfi volt, akit a környezete igen nehezen tudott elfogadni. Édesanyja ridegségének rombolása mellett talán azt megköszönhetjük neki, hogy a két legnagyobb ajándékot ő adta lányának: az életét és a neki terveztetett festőállványt, aminek a segítségével elmélyedhetett művészetében.

A testi kínok végigkísérték életét

Nagyon jó képességű, okos kislány volt. Hatévesen érte az első csapás, amikor gyermekbénulásban megbetegedett. Szerencsére felgyógyult, de jobb lába a betegség hatására elvékonyodott, gyógycipőt kellett hordania. Emiatt hosszú nadrágokat és szoknyákat hordott, de mindez soha nem állította meg álmai megvalósításában. Mindig a társaság középpontjaként élt, első szerelme a közösség vezéregyénisége volt. Aktívan politizált, és arról álmodozott, hogy megmássza a Himaláját. Sajnos 1925. szeptember 17-én súlyos baleset érte, amikor a busz, amin utazott, egy villamossal ütközött. Egy fém kapaszkodórúd fúródott a testébe, lába és gerince számos ponton eltört. Kevés esélyt adtak neki a gyógyulásra. Majdnem két év volt, mire újra önállóan járt. Élete során több mint harmincszor műtötték, és a vasfűző gyakori kiegészítőjévé vált.

1926-ban született meg első önarcképe az Önarckép bársonyruhában. Magát festette, mert elmondása szerint önmagát ismerte a legjobban, vonásait az ágya fölé erősített tükörben minden percben szemlélhette. Petz György Fölvett arc – Szerelmem, Mexikó című életrajzi könyvében így írt Frida önarcképeiről: „Iszonytató magány, betegség lappanghat az ilyen személyiség álarca mögött, folytonos feldolgozásra váró, gyógyításra szoruló elem. Magát teszi mítosszá, a világ ő. Jó tulajdonságai és hibái egyaránt mitikus méreteket ölthetnek.” Testének kínjai végigkísérték életét, balesete miatt soha nem lehetett gyermeke. Testi, lelki fájdalmai korán az életét követelték.

Lelke sem maradt háborítatlan

„Két súlyos balesetet szenvedtem életemben. Az egyik a busz, ami összetörte a testem, a másik Diego” – írta Kahlo. Diego kapcsolatuk során gyakran megcsalta feleségét, majd 1934-ben Frida húgával kezdett viszonyt. Mélyen lesújtotta ez a hűtlenség, lelkének fájdalmát Csak néhány szúrás volt! című képe örökítette meg. Naplójában férjével való ambivalens kapcsolata is megjelenik: „te meg én nagyon szeretjük egymást, és így keresztülmehetünk számtalan kalandon, ajtódöngetésen, káromkodáson, sértésen, nemzetközi hivatkozáson – mégis mindig szeretni fogjuk egymást… Mindezek a dolgok rengetegszer elhangzottak a hét év alatt, amióta együtt élünk, és az összes dührohamom mind csak arra volt jó, hogy megértsem, jobban szeretlek, mint a tulajdon bőrömet.” Ezután ő maga sem volt többé hűséges, számos férfival és nővel volt viszonya, kicsapongó életet élt. 1939-ben elváltak Diegóval, ami után egyre többet ivott. 1940-ben újból összeházasodtak, közös kiállításukról így írt a párizsi Orangerie Múzeum igazgatója: „Nagyon szenvedélyes párt alkottak. Egy haraggal, veszekedésekkel, őrülettel átitatott szerelemben éltek.”

Az egész életet átjáró instabilitás

Frida Kahlo egyes pszichológusok szerint a borderline személyiségtípusba sorolható. A személyiségtípus fő jellemzője az instabilitás, ami Frida életében gyakori vendég volt. Hangulata szinte egész életén át labilis volt, sokszor szélsőséges érzelmi megnyilvánulások, dührohamok jellemezték, a depressziós epizódok és az öngyilkossági gondolatok sem kerülték el. Intenzív és instabil kapcsolata volt férjével, majd minden szeretőjével. Ezekben a kapcsolatban a túlidealizálást a teljes lebecsülés követte. Kicsapongó élete, szerfogyasztása, kockázatvállaló magatartása mind a borderline személyiség diagnózisára utalnak. Apja Diegónak házasságuk előtt csak annyit mondott: „lánya démona belül van.”

Valószínűleg ilyen személyiségtípus kellett Fridának ahhoz – írja Németh László Művészek és pszichopatológia című könyvében –, hogy teljes életet élhessen súlyos testi kínjai után. Számára a festészet szublimáció volt, amin keresztül kiélhette fájdalmát, vágyait, érzéseit. E nélkül a működés nélkül nem lehetett volna az, aki képes életéből muníciót gyűjteni önvallomásai ábrázolásához.