Nincs talán olyan amerikai alkotás, amelyet oly sokszor és sokféle módon alakítottak át és dolgoztak fel, amelyből annyi vicces és komoly változat, mém készült, mint az Amerikai gótikából. De vajon mitől vált ilyen ellenálhatatlanná ez a festmény, miért késztette, és készteti újra és újra a művészeket, sőt, az egyszerű nézőket is arra, hogy továbbgondolják?
Sosem állt együtt modellt a festőnek a két alak
Már a festmény keletkezésének körülményei is igen izgalmasak. Wood egy iowai kisvárosban, Cedar Rapidsban született, és ott is járt iskolába. Később Minneapolisban és Chicagóban tanult művészetet, majd az első világháború után több nyarat, sőt, később egy egész évet az óhazában töltött, ahol ugyancsak festészettel foglalkozott. Az egyik európai, müncheni tartózkodása után épp egy fiatal barátjával, John Sharppal autóztak Eldon környékén, amikor érdekes épületre lettek figyelmesek: egy fehérre festett fa házikóra, amelynek emeletén egyetlen jellegzetes, neogótikus ablak volt látható. Woodnak – aki az iowai, funkcionalitást előtérbe helyező, dísztelen tanyák között nőtt föl – azonnal megtetszett az épület, és elhatározta, hogy megörökíti azt.
Megálltak, és egy boríték hátoldalára a festő gyors vázlatot készített.
Ez persze csak az első lépés volt, Wood emberalakokat is akart festményére. „Két olyan embert kellett találnom, akik illenek egy ilyen otthonhoz” – mondta később. Egy nőt és egy férfit képzelt el – egyiküket szinte azonnal megtalálta nővére, Nan Wood Graham személyében. „A következő feladat az volt, hogy találjak egy férfit... A keresésem végül leszűkült a helyi fogorvosra, aki vonakodva beleegyezett, hogy modellt álljon.” A fogorvos dr. Byron Henry McKeeby volt, ám nem lelkesedett túlságosan a felkérésért. Attól tartott, hogy felismerik majd a betegei, és ez rossz fényt vet majd rá, esetleg elriasztja tőle az embereket. Mint írta, félt, hogy így beszélnek majd róla:
„Az ott doktor McKeeby, a fogorvos, kezében vasvillával! Vajon a páciensein is fogja használni?!”
Róluk mintázta a két alakot a festő, noha sosem álltak neki együtt modellt, se a helyszínen, se máshol. Sőt, még csak azt a ruhát sem viselték, amibe Wood a képen öltöztette őket.
Gyűlölködő levelek áradatát váltotta ki
Amikor a festmény először megjelent nyomtatásban, a Des Moines Sunday Register nevű helyi lap 1930. november 6-i számában, egyre másra érkeztek a szerkesztőségbe a felháborodott olvasói levelek. Az iowaiaknak azért nem tetszett a mű, mert úgy érezték, túlságosan elmaradottnak és komornak ábrázolja őket. „Ha ez a munkánk minden eredménye, inkább szeszcsempésznek kellene állnunk.”
„Azt gondoltuk volna, hogy legalább a háromágú vasvillát meghaladtuk már!”
– írta egyikük. Miután a chicagói művészeti intézet egyik állandó kiállításához megvásárolta az alkotást, a múzeum olyan rengeteg gyűlölködő levelet kapott, hogy egy idő után egyenlevelekkel válaszolt rájuk.
Pedig Wood állította, hogy nem szatirikusnak szánta a képet, hanem őszinte szeretetét és ragaszkodását akarta vele kifejezni. „Franciaországba kellett mennem, hogy értékelni tudjam Iowát” – mondta később.
Megtestesítette az amerikai állhatatosságot
Nem kellett azonban sok időnek eltelnie, hogy a festményt megszeressék az emberek. Tulajdonképpen szerencsés időben készült: egy évvel a Wall Street-i tőzsde összeomlása után, a nagy gazdasági világválság idején remekül jelképezte az amerikai nép protestáns munkamorálját, állhatatosságát és kitartását.
Ebben az időben terjedt el az amerikai regionalizmus nevű művészeti irányzat, amely elutasította az európai avantgárd és absztrakt hatásokat, és helyettük inkább az USA vidéki, kisvárosias élethelyzeteiből választotta témáit, amelyeket valósághűen ábrázolt. Ennek egyik jeles, talán leghíresebb képviselője Wood, Thomas Hart Benton és John Steuart Curry mellett.
Azóta az Amerikai gótikát újra és újra feldolgozták, sorozatokban (a többi között A Simpson családban és a SpongyaBob Kockanadrágban), reklámokban (tavaly például a Google gondolta újra a képet okostelefonját hirdetve), polgárjogi mozgalmakban jelent meg valamilyen formában, és valószínűleg nem nagyon létezett a modern időkben olyan amerikai elnök, akinek arcvonásai ne tűntek volna fel a first lady-ével egyetemben az ikonikus ház előtt.
Rengetegféleképp értelmezhető
Az Amerikai gótika egyik legnagyobb vonzereje, úgy tűnik, abban rejlik, hogy keletkezésétől fogva mindig tudott újat mondani az embereknek. Az egyszerűnek tűnő alkotás megmozgatja az emberek fantáziáját, folytonosan újraírva az értelmezési kereteket. Az amerikai néplelket állhatatossága méltatásával simogató értelmezésen kívül művészettörténészek más fontos motívumokra is felhívták az idők során a figyelmet. Deborah Solomon, a New York Times szakírója szerint például sötétebb, gyászosabb értelmezési síkra utal az ablak nappal behúzott függönye, a nőalak fekete ruhája, és a férfi munkaruhája fölé húzott elegáns, sötét kabát. Ezt támasztja alá a férfi komor, már-már vádló arckifejezése is. Egyes értelmezések szerint a férfihoz képest fiatal feleség boldogtalanságát örökítette meg a festmény – az elnyomott nő szabadságát olyan vasmarokkal szorítja össze a férfi, ahogy a vasvillát tartja kezében.
A legsajátosabb elképzelés egy apró részletből indul ki: Kelly Grovier műkritikus arra hívta fel a figyelmet, hogy a festmény nem sokkal azután készült, hogy felfedezték a Plutót. Grovier szerint a ház gerincén látható póznán elhelyezett apró gömb a törpebolygóra utal.
„A klasszikus alvilág modern újragondolásának homályában találjuk magunkat, és megidéznek minket haragvó ura, Plútó elé”
– írta a műkritikus. És hogy ki áll mellette? Természetesen Proserpina (Perszephoné), a termékenység, a termés istennője, akit az alvilág ura elrabolt.
Johannes Vermeer festménye is bővelkedik az érdekes részletekben – amikor először elárverezték, mégis filléreket fizettek csak érte.
